Az első világháborúban japán fogságba esett német hadifoglyok Beethoven Örömódájával köszöntötték az új évet. A hagyomány azóta is fennmaradt, sőt az ezredfordulóval egyre népszerűbb lett a szigetországban.
Egy kép többet mond ezer szónál, és ez vonatkozik a tetoválásokra is. Régen úgy tartották, varázserejük van vagy megóvják viselőjét a bajtól. Sokszor hovatartozást, hitet, elért eredményeket is kifejeztek. A kommunista Szovjetunió börtönlakóinak tetoválásai is titkos jelentéssel bírtak.
Nagy Péter európai utazásait követően honosíttatta meg a karácsonyfaállítás hagyományát hazájában. A szokást végül az első világháborúban betiltotta az ortodox egyház, mondván az a német ellenségtől ered. A faállítást a rákövetkező évek kommunista vallásellenes kampányai sem tudták eltörölni, a harmincas évek közepétől ismét engedélyezték azt a gyerekekre hivatkozva. Karácsonyfa helyett azonban újévi fát állítottak, a díszítések pedig a szovjet szimbolikát hangsúlyozták.
Több mint egy évtizeddel ezelőtt találkoztam először Karol Sauerland nevével. Akkor jelent meg ugyanis könyve a Harminc ezüst, besúgások és árulások. Ez a téma akkoriban és azóta is a rendszerváltoztatás utáni közbeszéd egyik neuralgikus, máig megoldatlan kérdéskörét veszi górcső alá. Sauerland ugyanis lengyel. Tapasztalatai, reflexiói nagyon is hasonlóak ahhoz, amiken mi is keresztülmentünk, amik minket is formáltak. Válaszokra várnak ők is, mi is. Közös múltunk olyan közös tapasztalatokkal vértezett fel bennünket, amelyek markánsan megkülönböztetnek minket Európának attól a felétől, amelyet a szerencse megkímélt a szovjet megszállás és a vele együtt járó kommunista diktatúra tapasztalataitól.
Jóízűen kacarásztam nemrég azon, hogy sokan fölháborodtak a miniszterelnök legutóbbi „összeesküvés-elméletén”. A fölháborodók többsége balliberális, akik persze tagadják, hogy balliberálisok lennének. Csak a véletlen műve, hogy úgy beszélnek, mint a balliberálisok, balliberális ügyeket védenek, balliberális retorikát használnak. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Az összeesküvés-elmélet vádja arra vonatkozott, hogy Orbán „politikailag konstruált világtársadalomról” és hasonlókról beszélt, mondván, a nemzetállamok felszámolásában érdekelt európai utópisták – értelmiségiek és politikusok egyaránt – ilyesmiket forgatnak fejükben.
Ha a történelem a múlt politikája, és a politika a jelen történelme, akkor Szabad György mindkettőnek a legmagasabb rangú választott tisztségviselője volt: a történelemre a sorsa, a politikára pedig a népe választotta ki. Így lett ő az összetartás embere a XX. század magyar szétszakítottságában.
2015. november 13-a, a Párizsban elkövetett véres terrorcselekmények óta Európa jó néhány felelős tényezője háborúra utaló szóhasználatot alkalmaz. A Francia Köztársaság elnöke országa elleni háborúról beszél; szerinte Franciaország hadiállapotban áll. A korántsem republikánus, hanem teokratikus Vatikán vezetője – egyben a katolikus világegyház feje, a pápa – egyenesen a harmadik világháború kifejezést használja, használta. A magyar miniszterelnök azt mondja: Európa támadás alatt áll, s számítani kell az ellenség diverzánsainak beszivárgására is. A militáris retorika – ha egyeseknek túlzottnak tűnik is – nem véletlen: Európának szembe kell néznie azzal, hogy kisebb-nagyobb, de már megszokott feszültségekkel teli biztonságérzete felborulhat, felborult; életkereteinek stabilitása veszélybe kerülhet, került.
Kéthly Anna lelkében magyar, eszméiben szocialista, értékeiben demokrata – azaz magyar szociáldemokrata volt. E három tulajdonsága nélkül nem érthetjük meg a XX. századi politikus tragikus életútját, mely ugyanakkor sajnálatosan tipikus is volt.
Bal- és jobboldal régóta nem ért szót egymással, vitáik érvek ütköztetése helyett gyakran az egymás mellett való elbeszéléssel, nem ritkán személyeskedéssel telnek el. A kibékíthetetlenséget mára mindkét oldal adottságként kezeli. De vajon magától értetődő mindez? Honnan az ellenségeskedés? Robert Gordon és Morgan Neville dokumentumfilmje néhány fontos tanulsággal biztosan szolgál, az amerikai politikát figyelemmel kísérőknek pedig egyenesen kötelező darab.
Szomorúan, kétségbeesetten tengette napjait a tajgán a kizsákmányolt evenk nép – egészen addig, míg két sas érkezett hozzájuk, hogy megszabadítsa őket elnyomóiktól. Mese a Szovjet népmesék Leninről és Sztálinról című, 1953-ban megjelent kötetből.
A 2015-ben kezdődött migráns-, illetve menekültinvázió sajátossága annak „kikényszerített” jellege. A „harmadik világ” vándorai felismerték: az Európai Unió, illetve tagállamai nem használnak fegyvert ellenük, nem lőnek civilekre. Miközben a polgárháború mocsarába süllyedt iszlám országokban, Szíriában, Líbiában vagy Jemenben az egymással háborúzó fegyveres csoportok számára a legkisebb gondot nem okoz, hogy nőket vagy gyermekeket mészároljanak (sőt, az Iszlám Állam még hivalkodik is kegyetlenkedéseivel), addig az EU katonái, illetve rendőrei megbénulnak, ha erőszakosan kell fellépni. Nincs abban semmi meglepő, hogy az erőszak tombolásától megedzett menekülők, illetve migránsok a szó szoros értelmében benyomultak az EU területére, mely bénultan tűrte, hogy átgázoljanak a határain.
Az amerikai központi hírszerzés fejesei évtizedekig hittek abban, hogy külföldi ügynökeik a CIA-ba beépített szovjet kémek miatt buktak le. A valódi ok egy új könyv szerint sokkal prózaibb lehetett: a hivatalok hanyagsága és nemtörődömsége tette lehetetlenné saját hírszerzőik munkáját.
1956. november 4-étől a szovjet páncélosok néhány nap alatt legázolták a nyugati segítségben reménytelenül bízó magyar felkelők forradalmát. A Moszkvából hazatérő Kádár János miniszterelnök tudta mi a feladata, a Párt és a szovjet elvtársak elvárása: kíméletlenül megbosszulni a „testvéri Szovjetunión” esett sérelmeket, demonstrálni a proletárhatalom erejét és elrettenteni a felkelőket.
Az Európai Unió védelmi képességének ordító hiánya mára mindenki számára szorongató realitássá vált. Egyre nyilvánvalóbb, hogy az európai közösségnek azért nincsen közös hadserege, határrendészeti ereje, de még a létrehozásukra irányuló akarata és erőfeszítése se, mert nincsenek közösen vallott értékei, amelyeket megvédésre érdemesnek tartana. Ebből következőleg nincs és nem is lehet közös jövőképe, ezek híján pedig nem sikerülhet közösséggé válnia. Pedig a szemünk előtt zajló, megrendítő erejű betelepülési válság jó alkalom lehetne arra, hogy a Szovjetunió összeomlása után keletkezett kohéziós vákuumhelyzetet, ami a külső fenyegetettség hiányából fakadt, meghaladja és a széttartó erőket egy irányba kanalizálva készüljön fel a 21. századra.
Nagyon úgy néz ki, hogy a posztkereszténység állapotába került materialista és ateista Európa nyugati fele kollektív öngyilkosságra készül, mert egyfelől termékenységi rátája tartósan 1,5 körül mozog, másrészt kiszolgáltatja magát a migrációs nyomásnak, ami ellenőrizetlenül zúdít a kontinensünkre.