Európában az utóbbi évezredben számos népcsoport vándorolt eredeti lakóhelyéről idegen országokba. Az új telepesek egy-egy uralkodó meghívására érkeztek, gyéren lakott területekre, hogy fellendítsék a gazdaságot. Ennek fejében különböző kiváltságokban részesültek, önkormányzatukat elismerték, és polgárjogot nyertek, mentesültek a feudális függés alól.
Olykor a betelepítés katonai érdekeket is szolgált, például II. Géza magyar király 12. században azzal a céllal hívott be szászokat Dél-Erdélybe, hogy építsenek várakat, és a várható bizánci betörések ellen védjék az országot. A fenyegető tatár veszély miatt fogadták be a magyar királyok a könnyűlovassági harcmodorban járatos, utóbb teljesen elmagyarosodott jászokat és kunokat. Nagy Kázmér lengyel király a 14. században viszont mindenekelőtt gazdasági szempontokat szem előtt tartva telepítette le az üldöztetések elől menekülő zsidókat. Muzulmán népesség nagyobb számban soha nem települt át keresztény országokba, még az oszmán-törökök hódítása idején sem.
A tizennyolcadik században a németek és a zsidók voltak a legmobilabbak. Nagy Katalin cárnő meghívására 1762-től kezdve német családok ezrei telepedtek meg a Volga mellett, hogy ott településeket és virágzó mezőgazdaságot hozzanak létre. A hasonló kedvezményekben részesült, és a befogadó állam iránt ugyanolyan lojális bánáti németek körülbelül ugyanekkor, szintén központi szervezésre érkeztek Németországból, Mária Terézia felhívására. Nagy számban települtek le zsidók is a török háborúk miatt gyéren lakott Magyarországon, általában nagybirtokosok, főurak kezdeményezésére: az Esterházyak, a Károlyiak, a Zichyek gazdasági érdekeik szem előtt tartásával telepítették le őket a birtokaikon.
A 19. századdal azonban befejeződtek Európában a szervezett át- és letelepítések, melyek lehetőséget nyújtottak arra, hogy népcsoportok századokig megőrizzék nyelvüket, szokásaikat, vallásukat. Ettől kezdve a ki- és elvándorlás alapvetően az egyéni döntéseknek megfelelően alakult, még akkor is, ha vallási-ideológiai háttere volt, mint a mai Izrael területére érkező cionista zsidók esetében. A befogadó országok, mindenekelőtt az Egyesült Államok törvényei lehetővé tették a bevándorlók számára, hogy területére lépve egyénileg állampolgárságot szerezzenek, és amerikaivá váljanak.. A „korlátlan lehetőségek” vonzották a vén Európa tömegeit. Végül az USA kongresszusa 1921-ben elfogadta az Emergency Quota Act nevű törvényt, mely az egyes országok lakosságának 3 százalékában szabta meg az onnan beengedhető bevándorlók számát. 1924-ben az Immigration Act évi 164 557 főben szabta meg az Egyesült Államokba beengedhető bevándorlók létszámát. (Hasonló törvényeket hozott az USA-t követve többi ország is, amely addig bevándorlókat fogadott.) Ezek a szabályozások tették lehetetlenné, hogy később tömegesen befogadják a Hitler által üldözött német zsidókat.
Az a tömeges, Európába irányuló népvándorlás, ami napjainkban a háború sújtotta Közel-Keletről indult el, példátlan földrészünk történelmében. Százezrek érkeztek fejlett ipari országokba, mindenekelőtt Németországba, zsúfolt nagyvárosokba, akiknek befogadását gazdasági érdekek nem indokolják. Épp ellenkezőleg: a bevándorló tömegek integrációja rövid- és középtávon is bizonytalan, ugyanakkor súlyos terhet jelent. Bár vannak elképzelések arról, hogy az újonnan érkezettek alacsonyabb bérért dolgoznak majd, és átveszik azokat munkákat, melyeket jelenleg az EU szegényebb, kelet-európai országaiból, köztük Magyarországról legálisan érkezettek végeznek, sokan gondolják úgy, hogy ez a „kész helyzet” által inspirált megalapozatlan teória. Mintha az 1990-ben egyesült Németország most is a nevezetes Sonderweget járná, és vezetése saját feje után menne, vágyait összetévesztve a valósággal, ugyanúgy, mint 1914-ben vagy 1939-ben. Persze, lényeges különbség, hogy míg a két világháború kirobbantásakor az imperializmus és a militarizmus uralkodott a Reichstagban, addig most a humanizmus, a pacifizmus és a multikulturalizmus délibábja homályosítja el a német szemeket. Mégis, a német közvélemény mainstream részének fogadkozása a muszlim bevándorlással kapcsolatban, hogy „ha mindenki másnak be is tört a bicskája, nekünk sikerül”, a történelmi előzmények ismeretében nem alaptalanul ébreszt aggodalmat.
A nyugat-európai országok tapasztalata azt mutatja, hogy amikor a hatvanas-hetvenes években hiányzott a munkaerő, és Törökországból, illetve az észak-afrikai országokból szervezetten, kifejezetten a nagyüzemekbe toboroztak fiatal férfiakat, ők sem asszimilálódtak úgy a befogadó társadalmakhoz, ahogy ezt a közvélemény elvárta. Nyugat-Európa soha nem volt olyan olvasztótégely, mint Észak-Amerika. A francia, a német, de még az angol társadalomban is kisebb a mobilitás, merevebbek a belső határvonalak, mint az Egyesült Államokban, Kanadában vagy Ausztráliában.
A 2015-ben kezdődött migráns-, illetve menekültinvázió sajátossága annak „kikényszerített” jellege. A „harmadik világ” vándorai felismerték: az Európai Unió, illetve tagállamai nem használnak fegyvert ellenük, nem lőnek civilekre. Miközben a polgárháború mocsarába süllyedt iszlám országokban, Szíriában, Líbiában vagy Jemenben az egymással háborúzó fegyveres csoportok számára a legkisebb gondot nem okoz, hogy nőket vagy gyermekeket mészároljanak (sőt, az Iszlám Állam még hivalkodik is kegyetlenkedéseivel), addig az EU katonái, illetve rendőrei megbénulnak, ha erőszakosan kell fellépni. A német vagy francia városokban tüntető bal- és jobboldali radikálisok már évtizedek óta maguk kezdeményezik a támadásokat a rohamrendőrök ellen, akiknek részéről még a békés tömegoszlató eszközök (vízágyú, könnygáz stb.) használata is szigorúan szabályozott, központi parancshoz kötött. Nincs abban semmi meglepő, hogy az erőszak tombolásától megedzett menekülők, illetve migránsok a szó szoros értelmében benyomultak az EU területére, mely bénultan tűrte, hogy átgázoljanak a határain.
Milyen élet vár a Közel-Keletről, illetve Észak-Afrikából tömegesen Nyugat-Európába érkező menekültekre, illetve migránsokra? Hajlandók lesznek új életet kezdeni a volt NDK elnéptelenedett területein, orvosolják-e a demográfiai bajokat, hozzájárulnak-e az idősebb német nemzedékek nyugdíjalapjához? Eddigi reakcióik azt mutatják, hogy máris sokan elégedetlenek a befogadó központok viszonyaival, nincsenek felkészülve arra, hogy hiányos képzettségük és nyelvtudásuk miatt többnyire csak betanított, fizikai munkákat végezhetnek, és ha be is tudnak illeszkedni, a nyugat-európai társadalmak peremére szorulnak. Míg egykor a telepesek, vagy az Amerikába kivándorlók többé-kevésbé felkészültek arra a nehéz sorsra, ami rájuk várt, és hálásak voltak azért, hogy befogadták őket, az Európába betóduló szírek, afgánok, irakiak, észak-afrikaiak stb. máris követelésekkel lépnek fel, és nem tudják, milyen jövő áll előttük. Nincs kizárva, hogy az újonnan érkezett csoportok, ha csalódtak a Willkommenskultur szólamaiban, és érintkezésbe kerülnek a radikális iszlám képviselőivel, a magukkal hozott mintákat követve radikalizálódnak, ami komoly rendészeti kihívás elé állítják a befogadó társadalmakat, mindenekelőtt a németet.