
„A Terror Háza Múzeumnak megnyitása történelmi mérföldkő. Azért jött létre, hogy örökre emlékeztessen az emberiség által azelőtt nem tapasztalt mértékű intézményesített gonoszságra.”
Zbigniew Brzezinski, a múzeum nemzetközi tanácsadó testületének tagja
Kedves Barátaim!
Nagyon köszönöm, hogy ennyien eljöttetek, eljöttek. Köszönöm a szervezőknek, hogy megszervezték ezt a tüntetést a Terror Háza Múzeum mellett!
Megható és felemelő szeretet és félelemnélküliség árad felém, és ez nekem is erőt ad.
És nagyon szépen köszönöm!
Nagyon köszönöm!
Kedves Barátaim!
Miért fontos a nemzetnek a Terror Háza Múzeum?
Elsősorban azért, mert ez a Múzeum kimondja az igazságot. Kimondja az igazat arról, hogy a huszadik századi totális diktatúrák alatt kik voltak közöttünk a tettesek és mit tettek velünk. Elmondja, hogy a magyar nemzet milyen áldozatokat hozott a szabadságáért. Felmutatja a hőseinket és nevén nevezi a tetteseket.
De ennél többet is tesz. Arcot ad nekik. A tettesek arcai ott vannak a Tettesek Falán, az 1956-ban kivégzett szabadságharcosoké pedig itt mögöttünk a Múzeum homlokzatán, a Hősök Falán.
A Terror Háza Múzeum nem csak azt mutatja meg, hogy az ember, hogy el tud aljasulni, hogy milyen kegyetlen tud lenni, de azt is, hogy mindig vannak közöttünk bátrak, akik a legnagyobb áldozatra is hajlandóak a szabadságért. Ez a Múzeum a személyes sorsokon keresztül mondja el, hogy mi történt hazánkkal a vészterhes huszadik századi diktatúrák alatt. Túlélők és szemtanúk szájából halljuk azokat az évtizedeken keresztül agyonhallgatott történeteket, amelyek megérintik a lelkünket.
A Terror Háza Múzeum egyik legnagyobb sikere, hogy alig egy évtizeddel a kommunista diktatúra bukása után elindította a vitát, a szembenézést arról, hogy mi történt velünk, kik az áldozataink és kik a tettesek. Ebből a szembenézésből az egész magyar társadalom profitált.
Mert megváltozott az, ahogy a két, egy tőről fakadó terrorista diktatúráról, a nemzeti és nemzetközi szocializmusról beszélünk. Nagy eredmény az is, hogy ennek hatására másképp tanítjuk a kommunizmust, és más lett a viszonyunk a diktatúrák és ezzel a múlthoz.
Azok a külföldiek, akik meg akarnak belőlünk valamit érteni, meg akarják tudni, hogy min mentünk keresztül a XX. század második felében, eljöttek, eljönnek a Terror Háza Múzeumba, hogy tanuljanak rólunk. Nagyon sokan eljöttek. A világ minden részéből. És megértettek belőle minket és jobban megértették belőle magukat is. Vagy rádöbbentek arra, hogy milyen szerencsések voltak, hogy nem kellett ilyeneket és ehhez hasonlókat átélniük, vagy arra döbbentek rá, hogy az ő hazájuk is megtapasztalta a diktatúrákat, amiket még nem beszéltek ki. Megértették, hogy milyen fontos lenne, ha náluk is lenne egy hasonló emlékhely, ahol ők is elmesélhetnék a saját történeteiket, szembesülhetnének a múltjukkal.
Ez a Múzeum azt is megmutatja, hogy az elszenvedett tragédiák, traumák mellett mindig ott volt a heroizmus, a hősiesség is. Rámutat az emberek újrakezdési képességére, az életerejére, amivel minden nehézséget legyűrtek. Mert a Terror Háza Múzeum kiállításának az a fő üzenete, hogy a magyarok szabadságszerető emberek, nem bírnak szabadság nélkül élni és nagyon sokszor elképesztően nagy áldozatokat is képesek hozni a szabadságért. Mert a szabadság nem magától értetődő, nem jár alanyi jogon, azért minden nap újra és újra meg kell harcolni. Akik már szabad világban születtek, a kiállítás végére megtanulhatták, hogy ez nem volt mindig így, ez nincs mindig így, és azt is, hogy a szabadságért folytatott harc gyakran szenvedéssel jár.
Kedves Barátaim!
Minden olyan történet a múltból, amit ebből a kiállításból megismerünk, amit végiggondolunk, ami a szívünket megérinti, aztán fölmegy és az agyunkat is megmozgatja, abból tanulunk és többek leszünk. A múlt ugyanis emlékekből áll össze. Ha emlékezünk azokra, akik sokkal szerencsétlenebb és nehezebb körülmények között mégiscsak túléltek, volt hitük, volt bennük emberség, volt bennük az embertársaik iránti segítőkészség, áldozatkészség és hazaszeretet, akkor ezekből a visszaemlékekből összerakhatunk egy olyan közösséget, aminek vannak közös sikerei, kudarcai is, áldozatai és hősei.
Aki bejött a kiállítást megtekinteni, aki végig ment a múzeumon, az a saját szemével győződhetett meg arról, hogy igaz történettel szembesül. Több mint száz ember történetével ismerkedhetett meg. Több mint száz embert láthatunk szemmagasságban velünk, az arcuk a kamerákon keresztül szemben vannak velünk, belenézhetünk a szemükbe, el tudjuk tehát dönteni, hogy igazat mondanak vagy hazudnak. Ezek az emberek a saját történeteiket mondják el, azt, amin keresztülmentek, azt, amit műveltek velük és ehhez nem sok kommentárt fűzni, mert ezekben a történetekben benne van minden. Ebből a sok-sok történetből állt össze közös történetünk, ebből a sok-sok történetből nemzeti múltunk egy korszaka rajzolódik ki. Minden korszak a nemzeti történetünknek millió közös történetből áll össze. A Múzeum történetei azt tanúsítják, hogy a kommunizmus nem akart jó világot teremteni, nemcsak apró hibákat, tévedéseket követett el, hanem egy terrorra épülő bűnöző rendszer volt. A terror, a megfélemlítés és az üldözés igazolta létüket és tartotta fenn uralmukat. Aki ezeket a történeteket meghallgatja, végignézi a kiállítást, megkönnyebbülten, sőt boldogan lélegezhet fel, arra gondolva, milyen szerencsés is, hogy eddig nem kellett ilyen nehéz, hasonló dolgokon keresztülmennie.
Kedves Barátaim!
Azt mondja a miniszter, aki a kultúráért és társadalmi kapcsolatokért felelős, hogy majd a „független szakértők” átnézik a múzeumot és eldöntik ők, a szakemberek, hogy mi maradhat és mi nem, és hogy mi jöjjön helyette.
Ezt a süket dumát már túl jól ismerjük a szakértőkről meg a szakmaiságról. Nincs jelentősége annak, hogy mit hablatyoltak és hablatyolnak egyesek vagy többek a „Szakmaiságról”, hányszor hivatkoznak történelemhamísításra, amivel elárulják, hogy szerintük még mindig létezik egy olyan, általuk képviselt kánon, amihez képest minden más hamísítás, szakmaiatlan. De mi Csurka István óta tudjuk, hogy a szakmaiság nem más, mint egy ócska kommunista trükk. A Tudomány és a Szakma egymás által felkent papjai még ma sem képesek beletörődni abba, hogy már nem az övék a történetmesélés kizárólagos joga. Nem értik, nem fogják fel, hogy amiről ők beszélnek, az hiteltelen. A mi történetünk, amit a múzeum képernyőin maguk az emberek mondanak el, adja a hiteles képet a kommunista múltról és nem ők, akik azt igazolni, szépíteni próbálják.
24 év telt el és még mindig nem tudják megemészteni, hogy a Terror Háza Múzeum elvette tőlük a történelem értelmezésének monopóliumát.
Több mint ötven évig ők mondták el, ők értelmezték a mögöttünk hagyott huszadik századot.
Ez a Múzeum véget vetett ennek.
Erre vagyok a legbüszkébb.
Abba sem tudnak beletörődni, hogy a tettesek arca ott van a Tettesek Falán. Mert annak ellenére, hogy a történelmi igazságtételt sikerült elszaboltálniuk, ez a Múzeum igazságot szolgáltat azzal, hogy kimondja a nevüket és meg is mutatja az arcukat. Megmutatja, hogy kik voltak a tettesek, mit tettek velünk és hogy a magyar nemzet milyen szenvedések árán, milyen súlyos áldozatok árán szabadult meg tőlük.
Ez a Múzeum tehát az igazság letéteményese!
És annak bizonyítéka, hogy a diktatúrák nem győzhetnek rajtunk.
Kedves Barátaim!
A történet, amit ez a Múzeum elmond, a mi történetünk.
A tettesek is és az áldozatok is mi vagyunk, magyarok. Ez a mi történetünk. Mindenki, akinek az arcát kiraktuk, mindenki, akinek a történetét elmeséljük, mindenki, aki elmeséli, hogy min ment keresztül, magyar ember. Története van annak is, aki a tettesek oldalán van, bár ők nem nagyon szólaltak meg, és története van annak is, aki ezeket a tetteket elszenvedte. És története van a hőseinknek is.
Ez tehát a mi nemzeti közösségünk története.
Most beszéljünk egy pár szóval azokról is, akik a megnyitás óta be akarják zárni, át akarják alakítani a Terror Háza Múzeumot.
Ők azok, akik nem tűrik az igazságot.
Akik nem tűrik a más véleményt.
Akik újra fel akarják számolni a szabadságot.
Akik a tettesekkel vállalnak közösséget.
Akik nem tűrik, hogy közszemlére tettük őket, lelepleztük bűnös tetteiket.
De ez a mi Múzeumunk.
A mi áldozatainké és a mi hőseinké.
Ha nem tetszik nekik, csináljanak maguknak egy másikat.
De a miénket hagyják békén!
Mert ez a mi országunk is.
Választást nyertek, ami ideiglenes felhatalmazást jelent, és nem örökbérletet az ország irányítására.
Kedves Barátaim!
Ez a múzeum kimondja az igazat a diktatúrák koráról, a tettesekről és arról, hogy mit tettek velünk és hogy a magyar nemzet milyen áldozatokat hozott a szabadságáért.
Fejet hajt az áldozatok előtt és felmutatja a hőseinket!
Mindjárt itt van az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulója. Az új miniszterelnök szerint nincs méltó emlékműve az ’56-os hősöknek. De mi itt állunk a Hősök Fala előtt. Szemtől szembe állunk azokkal, akiket a bosszúszomjas kommunisták kivégeztek. Nem tudom, mi lenne méltóbb helye annak, hogy lerójuk tiszteletünket előttük és kifejezzük a hálánkat. És nem csak október 23-án. Minden nap megteszik ezt azok a járókelők, akik a múzeum előtt elmennek. Megállnak, nézik a fiatal, tiszta arcokat és elszörnyednek.
Milyen fiatalok voltak!
Még előttük volt az egész élet!
Kedves Barátaim!
Ennek a múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Állam- és kormányfők jöttek és könnyezték meg azt a sanyarú sorsot, amit déd- és nagyszüleink elszenvedtek.
Az a pár tucat irigy, alkotni képtelen, csak a szétverésben és a rombolásban érdekelt megmondó, aki abban reménykedik, hogy ha bezárja, szétbarmolja a Terror Háza Múzeumot, akkor nem lesz ország-világ számára nyilvánvaló az alkalmatlanságuk és tehetségtelenségük, téved. Itt van ugyanis az ideje, hogy megmutassák, hogy ők mit tudnak. De ehhez ne nyúljanak hozzá!
A Terror Háza Múzeum 24 éve bizonyítja, hogy szálka az újkommunisták szemben. Ha elpusztítják, hamar legendává válik. Olyan szimbólummá, amivel nem bírnak majd. Mert akár védik, akár tagadják, hozzá képest kell meghatározniuk magukat.
Mi nem félünk, és nem is hagyjuk magunkat megfélemlíteni. Mert tudjuk, hogy ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Elhangzott a Terror Háza Múzeum előtti tüntetésen, 2026. szeptember 20-án.