Látószög blog

Schmidt Mária blogja
Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

2017 – Post liberalizmus, avagy lázadás az elit ellen Illiberális, szuverén és nemzeti

A post truth korszak identitáspolitikája az egyén önmegvalósítására fókuszál, vagyis teljesen narcisztikus. A diákok közösségi, politikai érdeklődése kimerül abban, hogy identitást választanak. Ezt a folyamatot identitásfelelősök szervezik, irányítják, és főleg ellenőrzik. Mostanra ezek az felelősök teljesen átvették az ellenőrzést az egyetemek felett, és totális kontroll alatt tartják a hallgatókat és tanáraikat. Elég egy vicces megjegyzés, egy poszt, egy mások által nem kedvelt dal eléneklése, vagy elég csak karácsonykor, boldog karácsonyt kívánni, és az egyetemek illetékes elvtársai, a különbözőség osztály (diversity office) munkatársai, már hívják is az egyetemi hatóságot, hogy járjon el a leleplezett gyűlöletbűncselekmény ügyében. Ilyenkor a meggondolatlanul beszóló, humorizáló, jó esetben megússza kirúgással, súlyos pénzbírsággal, rosszabb esetben bíróság elé is kerülhet. Ahogy börtönbüntetés vár arra a kanadai professzorra is, aki nem volt hajlandó diákjai megszólításánál a „he”, „she” személyes névmások helyett, az aktivisták által követelt új, fluktuáló nemi identitásoknak megfelelő mozaikszavakat használni. Ezzel gyűlöletet szított és így, elbocsájtásán kívül, bírósági felelősségre vonásra is számítania kell. 


Most, hogy 2016-ban a haladás olyan nem várt csapásokat szenvedett el, mint a Brexit, Trump győzelme és Renzi bukása, a történelem jó oldalán állóknak fel kell készülniük arra, hogy a burkolt mikro-agresszivitások száma megnő, ezért minden eddiginél nagyobb éberségre lesz szükségük. Fontos tehát, hogy az egyetemeken egyre nagyobb teret kapjanak a különbözőségért felelősök, akik száma ennek megfelelően vészesen szaporodik, és a legtöbb helyen már meghaladja az oktatói létszámot. Az utolsó másfél évben 90 egyetem hozott létre különbözőség osztályt. Régen, még a kilencvenes években is, nyílt pályázatokat hirdettek az egyetemi oktatói állásokra. Mára ez a gyakorlat megszűnt. A legmásabbak alkalmazása a cél, és hogy az ő megtalálásuk felülírja az amúgy is rég meghaladott tárgyismeret iránti igényt. (Milyen tárgyismeret? Csupa fehér férfi tettei, gondolatai!) Eddig sikeresen cenzúrázták a halloweeni kosztümöket, a privát sms-eket, a szociális médiára feltett posztokat, és az egyetemen kívüli társas érintkezés minden formáját, de a klasszikus irodalmat, és az USA történelmét is. Pár hete betiltották Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót című könyvét és Mark Twain: Huckleberry Finnjét, mert sokszor szerepel bennük a nigger szó. Londonban a SOAS-on (The School of Oriental and African Studies) bőrszíne miatt indexre került Platon, Descartes és Kant. Alapos elemzőmunkával kiderítették ugyanis, hogy fehér férfiak.

kép

A diáklánytársaikat megerőszakoló fiúkról terjesztett, sokszor kitalált történetekkel a normális férfi-nő kapcsolatokat már évekkel ezelőtt ellehetetlenítették. Az új tantárgyak célja különben is a mérgező és káros férfiasság kiküszöbölése a társadalomból, a visszataszító fehérség visszaszorítása, végső soron a fehér férfiak eltávolítása az egyetemekről és a közhivatalokból. A mai amerikai, kanadai és részben brit egyetemek diákjai harcosan piacgazdaságellenesek, nem tűrik sem a vitát, sem az eltérő véleményt, vagyis a szólásszabadságot, a fehérek uralmát, és utálják a férfiakat. Mark Lillának a Columbia Egyetem professzorának a következő kérdésre kellett felelnie egy interjú során: Maga fehér. Maga férfi. Maga heteroszexuális. Maga a megfelelő személy arra, hogy így érveljen? (You’re white. You’re male. You’re heterosexual. Are you the best person to make this argument?) Ezek a diákok áldozati státuszukban tetszelegve, identitásuk megélésével foglalkoznak naphosszat, miközben minden eszközzel terrorizálják a többséghez tartozókat. Egyetemi éveik után aztán haladéktalanul hozzálátnak a szabad világ vezetéséhez.

A huszadik század összes értelmiségi vitája összefoglalható a kommunizmus, (vagyis a humanizmus hard változata) és a liberális demokrácia (vagyis a humanizmus elpuhult változata) szembenállásaként – állapította meg a kiváló francia író, Houellenbecq (Michel Houellebecq: Behódolás. Magvető, 2015. 262.o.). A fentiek alapján egyre szembeötlőbb, hogy a 21. század elejére a két pólus mennyi hasonlóságot mutat. Ahogy a kommunizmus, vagyis a népi demokráciák esetében a népi, úgy korunkban a mai liberálisból lett fosztóképző. A népi demokráciákban a reakciósok és az imperialista ügynökök veszélyeztették a haladást, vagyis a párt, pontosabban az élcsapat hatalmát, a mai liberális demokráciákban a tájékozatlan és ostoba tömegek állnak ellen az elitek által képviselt jövőképnek, amelynek néhány fontos eleme (lásd: cenzúra, éberségi kampány) az általuk uralt egyetemi szférában már meg is valósult.

A 2001. szeptember 11-i terrortámadás és a 2008-as pénzügyi válság új feladatokat adott az elitnek. Legfőbb gondjuk azonban a status quo megőrzése volt, a válságkezelés elől kitértek, mert ahhoz még sem intellektuálisan, sem politikailag nem nőttek fel. Az éppen regnáló elit trockista, maoista gyökerei, politikai és társadalmi szocializációja meghatározta azt, ahogy a biztonságpolitikai kihívásokhoz, illetve a globális piac működési zavaraihoz viszonyult. Mindegy, hogy milyen pártcsalád tagjaiként futottak be karriert, az iszlám terrorizmus elleni fellépést nem támogatták. Marxista iskolázottságunknál fogva máig töretlenül hisznek a történelemi haladásban, és abban, hogy nekik feltétlenül és mindenáron a progresszió oldalán a helyük. A pénzügyi válság kezelését ugyan teljes egészében átengedték azoknak, akik azt okozták, hiszen a minőségi élethez igencsak hozzászoktak, ez azonban csak még inkább növelte elkötelezettségüket a világ más részeinek demokratizálása iránt. Azért támogattak minden elvetélt civilizációs, illetve demokratizálási kísérletet, hogy bemutathassák, mennyire antirasszisták, iszlámbarátok és egyben demokraták is ők.

Akkor már négy éve az Európai Unió teljes jogú, persze nem egyenrangú tagjai voltunk. A vesztett második világháború óta vágytunk arra, hogy Ázsiából visszatérhessünk Európába, oda, ahova tartozónak éreztük és tudtuk magunkat. A Szovjetunió összeomlása után alig vártuk, hogy bevegyenek minket a NATO-ba és az Európai Unióba. Mindent megtettünk, mindent alárendeltünk annak, hogy megfeleljünk. A nyugati modellt, az onnan jövő diktátumokat, ötleteket, előírásokat, elvárásokat zokszó nélkül teljesítettük, nem volt sem okunk, sem indokunk arra, hogy ezek mintaadó értékében kétkedjünk. De 2008-ban, majd az utána következő években kiderült, hogy a fejlett Nyugat mintaadó szerepe megszűnt. Nem volt többé sem ötletük, sem elképzelésük. Megszűnt a vízió. Maradt az arrogancia, és a diktátum, amikkel azonban már lehetetlen volt leplezniük, mennyire bizonytalanok.

Hat év ötlettelensége ébresztette rá Orbán Viktort arra, hogy a saját utunkat kell járnunk, hogy a hajunknál fogva kell kihúznunk magunkat a gödörből, ahova estünk. Ehhez azonban meg kellett szabadulnunk attól a liberalizmusnak nevezett dogmahalmaztól, ami a 21. század eleje óta fogságban tartotta a demokráciát, mert annak keretein belül nem tudjuk megújítani azt a rendszerváltoztatás után kialakított neoliberális feltételrendszert, ami ezt a rendszerszintű válságot eredményezte. Orbán első és legfontosabb feladatának azt tekintette, hogy a többségi akarat képviseletéhez visszatalálva mentőövet nyújtson a demokráciának, vagyis a kereszténység, a nemzet és a polgári szabadságjogok előtérbe helyezésével egyesítse és újra nyertes pályára állítsa hazánkat. 2014. július 25-én elmondott tusnádfürdői beszédében határozottan megfogalmazta: amikor illiberális demokráciáról beszél, nem a polgári szabadságjogok felszámolását tűzi ki célul, sőt azok újbóli megerősödését szorgalmazza, hanem a liberális értékekre hivatkozó, de valójában azokon élősködő társadalmi elit uralmának akar véget vetni. Velük szemben akarja a többség, más szóval a magyar nemzet érdekét képviselni. Hiszen: „A liberális demokrácia nem volt képes arra, hogy nyíltan kimondja és kötelezze – akár alkotmányos erővel – a mindenkori kormányokat arra, hogy munkájukkal a nemzeti érdekeket szolgálja. (…) Nem védte meg a liberális demokrácia, a liberális magyar állam nem védte meg a közösségi vagyont. (…) Aztán a liberális magyar állam nem védte meg az országot az eladósodástól. (…) Nem védte meg a családokat az adósrabszolgaságtól sem. (…) ami Magyarországon ma történik, értelmezhető úgy, hogy a mindenkori politikai vezetés arra tett kísérletet, hogy az emberek személyes munkája és érdeke, amelyet el kell ismerni, a közösség, a nemzet életével szoros összefüggésben álljon, a kapcsolat megmaradjon, és ez a kapcsolat erősödjön. Vagyis a magyar nemzet nem egyének puszta halmaza, hanem egy közösség, amelyet szervezni, erősíteni és építeni kell. Ilyen értelemben tehát az az új állam, amit Magyarországon építünk, illiberális állam, nem liberális állam. Nem tagadja a liberalizmus alapvető értékeit, mint a szabadság, (…) de nem teszi ezt az ideológiát az államszerveződés központi elemévé, hanem egy attól eltérő, sajátos nemzeti megközelítést alkalmaz.”

Ez a beszéd mérföldkőnek bizonyult. Mert elsőként nevezte nevén azt a jelenséget, amivel szemben álltunk. Elsőnek kérdőjelezte meg a nyugati világ dogmává merevített elvárását, miszerint csak az tekinthető demokráciának, amit az aktuális megmondóemberek az USA-ban, és a fejlett Nyugat többi kijelölt központjaiban annak tekintenek. Orbán programadó beszéde azért érintette őket, bel- és külföldön annyira érzékenyen, mert akkor már több mint fél évtizede nem volt sem az Európai Unió, sem az Egyesült Államok, sem a nagy nemzetközi szervezetek vezetőinek ötlete arra, hogyan is kellene kezelniük azt a pénzügyi válságot, amelynek kirobbanását a szabadjára engedett neoliberális pénzpolitika okozta. Az eseményeket nem tudták sem megelőzni, sem puha landolásúvá finomítani. Erőfeszítésükből mindössze annyira futotta, hogy a pénzügyi elit legnagyobb szereplőit kimentsék az általuk okozott összeomlásból, miközben mindenki más esetében spórolást és az adósságok maradéktalan visszafizetését követelték. Ezen a kettős szorításon azóta sem lazítottak. Az elit alkalmatlansága és a többség gondjai iránt mutatott érzéketlensége egyre nyilvánvalóbbá vált. A választott politikusok gyávának és tehetetlennek tűntek, és azok is voltak, azzá is váltak, miközben a lényegi döntéseket felszabadultan átengedték a senki által meg nem választott szereplőknek. Az Európai Unió, az IMF, a Világbank, az ENSZ, a különböző civil szervezetek egyformán bülbülszavú, kíméletlen és önérdekeiket hatékonyan képviselő aparátcsikjainak. Amikor tehát Orbán jogot formált arra, hogy olyan saját programot hirdessen, amely a demokrácia illiberális formája melletti elköteleződést célozta meg, egyben szuverenitásigényt is megfogalmazott. Világosan kifejezésre juttatta, hogy a magyar nemzeti érdekeket képviseli, ezért a magyarok számára a legtöbb előnnyel járó demokráciamodellt fogja megvalósítani, azt, amely a magyar polgárok többségének támogatását bírja. Olyan mintákra hivatkozott, mint a kereszténydemokrácia által sikerre vitt szociális piacgazdaság.

Illiberális, szuverén és nemzeti.

Ez a hármas annyira kiverte a biztosítékot a világ megmondóközpontjaiban, hogy hetekig foglalkoztak vele New Yorktól Bécsig, Berlintől Washingtonig. A liberális modellel való nyílt szakítás bejelentése, a nemzeti szuverenitás és a nemzeti érdekképviselet hangsúlyozása ugyanis azt jelentette, hogy Orbán megkérdőjelezte a nemzetközi intézmények diktátumait, nemet mondott az öncélú uniós elvárásokra, és gátat szabott a globális cégek gátlástalan nyomulási kísérleteinek. Ha a liberális demokráciák vezetői és megmondóemberei nem lettek volna a végletekig elbizonytalanodva, nem lettek volna annyira sebezhetőek, Orbán szavai el sem értek volna hozzájuk.

Két és fél év telt el. Ami akkor eretnekség volt, mára mainstreammé vált. Akkor egyedül ő merte a politikailag korrekt kánont sutba dobni és támadást intézni a liberális elit, és az általa kimunkált demokrácia projekt ellen. Rajta kívül akkor, senki nem mert szuverenitásról beszélni, és hitet tenni a nemzeti érdek elsőbbsége mellett, mert azt lábszagúnak, idejétmúltnak és a haladás elleni merényletnek láttatták azok a tévedhetetlenek, akik magabiztosságán addig még nem talált fogást a valóság. Akkor még félelmetesnek tűnt az a megbélyegzés cunami, amit Orbán ellen a nyugati elit és a nyomukban loholó hazai lakájaik beindítottak. Orbán végérvényesen nacionalistává vált, sőt náci, de legalábbis fasiszta, illetve populista lett. És autoriter, mint Putyin. (Obama persze nem volt autoriter, noha gyakorlatilag rendeletileg kormányzott, megkerülve a törvényhozást, önhatalmúlag háborúzott, ő szélsőbalos volt és félig fekete, ráadásul demokrata, amely biztosította számára azt az ájult csodálatot, ami 8 éven keresztül végigkísérte.) Orbán szélsőjobboldalivá vált és maradt, annak ellenére, hogy több kérdésben klasszikus baloldali politikát folytatott. Kimenekítette a magyar emberek egy jelentős részét az adósrabszolgaságból, megszűntette a munkanélküliséget, és felvette a harcot a gazdasági, és ami legalább olyan fontos, a politikai liberalizmus nyomulásával szemben. Ami mára, a nyugati emberek végtelen elbizonytalanodását jelző identitáspolitikák erőltetési kísérletében kulminálódik. Mennyi önbizalma lehet annak, aki azt sem tudja eldönteni magáról, hogy fiú vagy lány, milyen a bőre színe, és nem képes más véleményt meghallgatni, vagy elviselni, csak a sajátját? Az rendben van, hogy a magyar ember ezen és a CEU-n rendezett menstruációs kiállításon jót nevet, ahogy a különböző nemi identitásokat rögzítő szótárakon is, de ne legyenek illúzióink: ha folytatódott volna az a nyomulás, amit a Soros által fizetett alapítványok az USA külügyminisztériumának támogatásával az elmúlt 8 évben ezekben a témákban bemutattak, a magyar emberek orientációs képessége is súlyos sebeket kaphatott volna.

Mindenki, aki a valóság és a többség képviseletét magára vállalta, populistává vált. A populista az új náci, az új antiszemita, vagyis az a gyűjtőfogalom, ami mindent magában foglal, ami az elit számára utálatos. Milyen demokrácia az, ahol szégyen a többséget képviselni? A populista ugyanis arra vetemedik, hogy a néptől és ne az elittől kapott felhatalmazás alapján, sőt, ha kell, az elit ellenében politizáljon. Többre tartja a népszavazásokat az alkotmánybírósági és nemzetközi bírósági határozatoknál, a szakmai érveknél, és a szakértői véleményeknél. Timothy Garton Ash (Timothy Garton Ash: Is Europe disintegrating? 2017. jan 19. The New York Review of Books) Közép-Európa szakértő szerint mindez a többség diktatúrája az egyének és a kisebbségek emberi jogaival szemben, a független bíróságok felett, az erős civil társadalom és a független és eltérő médiumok felett.

Igen hálás lennék a nagyszerű Ash-nek, ha egyszer kifejtené, hogy mit ért erős civil társadalom és független média alatt. Nálunk, és a régióban mindenhol ugyanis a sokszínű és a társadalomba ezer szálon beágyazott civil szervezeteket a kommunisták szétverték, betiltották és megsemmisítették. Mai névbitorlóik zöme nem civil, hiszen anyagi alapjaikat nem a tagság önkéntes hozzájárulása adja, (kivéve például a polgári köröket), hanem állami, illetve külföldi dotáció. Szívesen meghallgatnám, hogy ebben az esetben, ezek a szervezetek, mitől civilek és főleg miért számítanak függetlennek. Az amerikai, a német, a holland, a norvég stb. adófizetők, illetve, nálunk főleg a Soros Alapítvány által pénzelve, vajon nem azokat a liberális politikákat kell nagy erőkkel képviselniük, amelyeket a nagyvonalú támogató a számukra meghatároz? És még annyi, hogy ezeknek a nagyon civileknek a vezetőit, képviselőit, szószólóit, aktivistáit a pénzadók választják ki, nem az általuk képviseltek, ahogy elszámolással is feléjük tartoznak. És akkor nézzük a sajtót. Ash 2016 tapasztalatai ellenére is a független sajtó elleni támadással vádol bennünket. Akkor, amikor a komplett amerikai sajtó megsemmisült abban a végtelenül elfogult és színvonaltalan kampányban, amit Trump ellen bemutatott? Ahol a fő független New York Times-nak vezércikkben kellett fogadkoznia, hogy visszatér az „objektivitáshoz”? Ahol a Washington Post az energiaszolgáltatás meghackelésével vádolja a címlapon Putyint, amit aztán másnap kénytelen visszavonni? Hol független ez a sajtó és mitől? Németországban, ahol tilos a migráns és kötelező a menekült szó használata és előírják, hogy csak pozitív összefüggésben szabad említeni őket? Ahol napokig cenzúrázták a híreket a tavaly szilveszteri tömeges szexuális erőszakról? Vagy hónapokig nem adnak ki körözést azok ellen a migránsok ellen, akiket erőszakos bűncselekménnyel gyanúsítanak? Vagy talán a franciáknál, ahol már évszázadok óta rögzített áruk van a cikkeknek?

Milyen arrogancia az, hogy 2016 végén, amikor a komplett német és amerikai sajtó elvesztette az arcát, Ash és társai még mindig feljogosítva érzik magukat arra, hogy a szokásos brit arroganciával kioktassanak és számon kérjenek minket? Meddig tart még a nyugati megmondóemberek civilizációs dühe irányunkban? Miért nem képesek belátni, hogy 2016 legfontosabb tanulsága, hogy ezúttal mi mutattuk meg az előrét a „fejlett Nyugatnak”! Hogy nem kell belefásulnunk a fosztóképzővé silányult liberális diktátumba, amely ellopja tőlünk a demokráciát, amit mi sokra tartunk. Hogy nem kell hajlonganunk a nemzetközi szervezetek előtt, legyen az az IMF, vagy Brüsszel alkalmatlan bürokráciája, amelynek élére Merkelék egy adócsaló bohócot választottak. (Ne feledjük, hogy Orbán ellenezte.) És végül, hogyha akarunk, és van elég bátorságunk és civil kurázsink, nemet tudunk mondani a globális megmondóembereket ellenünk hergelő álcivilek diktátumának, és meg tudjuk védeni a határainkat, az országunkat, a hazánkat, az otthonainkat, az idegenek inváziója ellen.

Nem is maradtunk olyan hosszú ideig egyedül. Azóta mellénk álltak a lengyelek, aztán a régió, és most már sokan Nyugaton is. A múlt évben még több követőnk lett. A britek úgy döntöttek, hogy kilépnek a tehetségtelen és tehetetlen eurokraták által fogságba ejtett Unióból. Az európai és a brit elit Brexit utáni másnapossága a mai napig tart. Egyszerűen nem képesek napirendre térni a többség döntése felett. Rögtön ki is derítették, hogy a kilépés mellett voksolók mind bunkók, képzetlenek, öregek, vidékiek és nacionalisták, ja és persze rasszisták. Szerintük a népszavazás intézményével is baj van, hiszen a nép nem képes bonyolult döntéseket hozni, azért vannak ők, az okosak, hogy ezt megtegyék helyettük.

És még Donald Trump is győzött. Az a Trump, akiről Orbán Viktoron kívül mindenki megmondta, hogy nem nyerhet, mert és csak és különben is. Persze ő is populista és fasiszta, ráadásul orosz zsoldban áll, szóval teljesen alkalmatlan. Ráadásul Trump azt ígérte az egyszerű embereknek, hogy meghallja a hangjukat és helyettük is beszél majd. Sorra járta a munkáskörzeteket, hozzájuk, róluk beszélt! Mi ez, ha nem a legszörnyűbb populizmus? Ráadásul még Amerikát is naggyá akarja tenni, újra. Ez pedig maga a nacionalizmus, a munkahelyek és a határok védelmének ígérete pedig a szuverenitás kérdéséhez vezet bennünket. Mindeközben a Brexit után újra, másodszor is csődöt mondtak a közvélemény-kutatók, a megmondóemberek, a politológusok és az egész politikai elit. A média leszerepelt, a Clintonok kipukkadtak, és sajnos azok az ígéretek is, hogy Amy Schumer, Barbra Streisand és Robert de Niro kivándorolnak, és Ruth Bader Ginsburg, a Legfelsőbb Bíróság bírája Új-Zélandra költözik. A liberális elit idegösszeroppanást kapott, rasszizmust kiáltott, a kékgallérosok összeesküvéséről kezdett zagyválni, orosz hackertámadásra hivatkozik: szerintük Trump azért nyert, mert az oroszok meghackelték Clinton kampányfőnökének számítógépét, és az ott talált információkat a Wikileaksen keresztül nyilvánosságra hozták. Ez az érvelés azért több sebből vérzik. Először is, milyen kampányfőnök és jövendőbeli elnöki kabinetfőnök az, aki olyan dolgokat emilez, amik ennyire terhelőek rá, pártjára és a jelöltre nézve? Túl okos nem lehet, az biztos. Jelszónak pedig azt választja, hogy: jelszó. Ja, hogy a demokrata párt szerverét nem vizsgálták meg, mert nem járultak hozzá? Ezen már csak nem akadhat meg az Obama által elrendelt vizsgálat. Másodszor, a kiszivárogtatott anyagok csak a választók jobb tájékoztatását célozták meg, ahogy egykor a Pentagon papírok, vagy a Watergate szivárogtatások, vagy legújabban az a Trump besározását célzó titkosszolgálati anyag, amit az USA liberális médiája ellenőrzés és változtatás nélkül lehozott. Igaz, hogy azok rendben voltak, mert Nixon és Trump ellen irányultak. Harmadszor, az USA nem lehet ennyire kiszolgáltatott és védtelen a kibertámadásokkal szemben, vagy ha mégis, az csak a demokrata, illetve az Obama adminisztráció alkalmatlanságát bizonyítja. Negyedszer, kevés a valószínűsége annak, hogy az oroszok titkos akciójuk lebonyolítóját Felix Dzserdzsinszijről, a CSEKA megalapítójáról neveznék el. Az az érvük pedig, hogy Putyint és közvetlen környezetét lehallgatva jutottak a bizonyítékokhoz, támadásuk erkölcsi alapját kérdőjelezné meg, ha bárki ilyet feltételezett volna erről a szánalmas akcióról. (Különösen, hogy Obamáék Merkelt is lehallgatták.)

Obama volt az első félig fekete elnöke Amerikának. És ezzel mindent elmondtam róla, amit a történelemkönyvek feljegyzésre méltónak ítélnek majd. Elnöksége nyolc éve alatt az általa képviselt és másokra rátukmált amerikai liberalizmus folyamatos morális válsághelyzeteket vizionált, amelyekben az USA-nak egyetlen feladata maradt: gondoskodni a faji, nemi identitások korlátlan megéléséről és a demokráciaexportról. Obama alatt a liberális demokrácia hisztérikus, más szóval paranoiás korszakába lépett és felszámolt mindent, ami összeköt, amire közös jövő épülhet. A legfontosabb alapelveket: a törvény előtti egyenlőséget és a szolidaritást. Amit helyette kötelezően előírt, azzal az eliten kívül senkit nem tudott, de nem is akart mit kezdeni. A szexuális nem szabad megválasztása, a transzok WC-használati problematikája és a névmások lecserélése új pótszavakra, az elit egy szűk körén kívül senkit sem lelkesített, viszont majdnem mindenkit taszított. (Szerencse, hogy a magyar nyelv genderneutrális, így mi ezt az elvárást már rég teljesítettük. Javaslom a magyar nyelv hivatalos közvetítőnyelvként való bevezetését!) Az is kiverte a biztosítékot a többségnél, hogy hadat üzentek a kereszténységnek, a tisztes munkának, a versenynek, egyszóval mindazon értékeknek, amelyek generációkon keresztül zsinórmértékként szolgáltak.

2016-ban a migrációs válsággal kapcsolatos álláspontok is közeledni kezdtek az Orbán által két évvel korábban javasoltakhoz. A határok megerősítése, a kerítések építése, a közös határvédelem, a menekültek számára az Unión kívül létrehozandó szűrőállomás kialakítása, mára a brüsszeli nagyokosok számára is elfogadhatónak tűnik. A liberális megmondóemberek valóságidegen menekültbarát magatartása ugyan jottányit sem változott, a Soros által finanszírozott „civilek” továbbra is mindent elkövetnek a migránsok Európába terelése érdekében, de a közhangulat ellenük fordult, a sorozatos terrorcselekmények és a nyomukban terjedő félelem megtették a hatásukat. Európa polgárai újra értéknek tekintik a biztonságot. Franciaországban majdnem egy éve szükségállapot van. A tavaly szilveszteri, majd az utána sorozatban elkövetett németországi terrorcselekmények, illetve a berlini karácsonyi vásár elleni brutális terrortámadás után, még az amúgy végsőkig leszedált német polgárokban is felmerülhet a kérdés: biztos, hogy jól van az, hogy többszázezer azonosítatlan migráns kószál ellenőrizetlenül a német utcákon? A mintaliberális svédek is azzal szembesültek, hogy városaikban egyre több helyen veszik át az uralmat a migráns bandák.

2017-ben valószínűleg folytatódik az elit elleni lázadás. Mert eljárt felettük az idő. Ott ragadtak a hatvanas években, azóta képtelenek megújulni, felnőni a feladataikhoz, felelősséget vállalni magukért és másokért.

Önzők, narcisztikusak, végtelenül elkényelmesedettek, nihilisták és sznobok. Nem a legjobb elegy.

Nincs mit kezdeni velük.

 

 

Elhangzott az Országház Felsőházi üléstermében rendezett A kultúra, mint megtartó erő – Történelmi analógiák, korunk kihívásai, feladatai a migráció tükrében című konferencián.