A világrendszerváltás egyszerre jelenti a világrendszer megváltozását és a világ rendszerváltását. Ez annyit tesz, hogy a 21. század körvonalainak folyamatban lévő alakulása közepette a nemzetközi rendszer geopolitikailag új formát vesz fel, miközben szellemi tartalma is megújul. Jelenleg azonban még két világrend között vagyunk: a régi, egypólusú szisztéma már bizonyosan a múlté, de a multipoláris világrend hajnalhasadása még várat magára. A mi korunk az átmenet kora, az interregnum ideje, a világrend szürkülete. Homályosan itt-ott már kivehető az új világrend körvonala, egy-egy kontúr talán jobban is felismerhető, de egyelőre legföljebb csak következtethetünk arra, ami szerkezetileg és szellemileg majd létrejön. Az egypólusú globalizáció és a nagytereken alapuló, többpólusú planetáris rend között a maguk körül érdekszférákat kialakító nagyhatalmak trilaterális berendezkedése képez átmenetet.

RANDEVÚ A VILÁGSZELLEMMEL

Nagyon kevés olyan alkalom akad a világtörténelemben, amikor a bekövetkezett esemény egyszerre történik meg pontos értelmezésének megfogalmazásával együtt. De azt is mondhatnánk, hogy ritka az a pillanat, amikor már menet közben úgy érezzük, hogy az, ami történt, túlmutat önmagán. Még tovább menve, ezekkel kapcsolatban olyan rendkívüli eseményekről van szó, amelyek világtörténeti jelentőségét egyből felismerjük: mindegyik történelmi fordulópont, legyen az akár egy forradalom győzelme vagy egy döntő csata, nagy nap. Biztosan ilyen emlékezetes dátum volt a „hosszú kilencvenes évek” kezdő és végpontja, azaz a berlini fal lebontása 1989. november 9-én és a New York-i World Trade Center elleni repülőgépes merénylet végrehajtása 2001. szeptember 11-én. Mennyire jellemző már a földrajzi helyszínük is!

Hasonló kitüntetett, nagy pillanat esett meg 1806. október 13-án, a Türingiában található, akkortájt a Szász–Weimar–Eisenach-i Nagyhercegséghez tartozó Jénában. A jénai–auerstedti csatában, amelyre másnap hajnaltól koradélutánig került sor, Napóleon seregei ütközetre kényszerítették és legyőzték a Ferdinánd braunschweigi herceg vezénylete alatt álló, egyesített porosz–szász csapatokat, mielőtt az orosz erősítés beérkezett volna. III. Frigyes Vilmos porosz király országát a franciák ezután másfél hónap alatt elfoglalták és a tilsiti békében területét megfelezték. Jéna, a város, melynek határában a döntő ütközet lezajlott, a 18–19. század fordulóján nagyszerű német kultúrközpontként működött: ez volt a romantika kora, itt életek a Schlegel-fivérek, akiknél Novalis vendégeskedett, Hölderlin a városban házitanítóskodott, a helyi egyetemen tanított Fichte, Schelling, Schiller, és egy 23 éves professzor, akit erkölcsileg és anyagilag Goethe támogatott.

Georg Wilhelm Friedrich Hegelről van szó, aki 1802 és 1807 között élt a városban. Aznap, tehát 1806. október 13-án éppen első nagy művének, A szellem fenomenológiájának utolsó oldalain dolgozott, amivel késésben volt, mert a könyv anyagának nagyrészét már elküldte a bambergi nyomdába, de a zárófejezet még nem állt készen. Már éppen elkészült volna, amikor ágyúgolyó csapódott a házba és ablakcserepek hullottak a kéziratra. Hegel felkelt, az erkélyhez ment, ahonnét megpillantotta a feladott városon átlovagló Napóleont. Erről barátjának, aki a könyv kiadását is intézte, levélben rögtön beszámolt, ezt írta: „Láttam ma a császárt, ezt a világszellemet, amint földerítésre lovagolt ki a városon át – valóban csodálatos érzés látni egy ilyen individuumot, akit itt egy pontra koncentrálva, lóháton átfogja a világot, s uralkodik fölötte.”

Lehet-e ágyútűzben gondolkodni? – tehetjük fel a költői kérdést nyomban. A bevonuló francia csapatok miatt Hegelnek is el kellett hagynia szállását, amelyet kifosztottak; még szerencse, hogy a becses kéziratot mindig magánál tartotta, és kétnapos késéssel postára adta. A francia betörés után négy hónappal a bajorországi Bambergbe költözött. A híres-neves mű végül 1807 áprilisában látott napvilágot, nagy hírnevet biztosítva szerzőjének. Ez volt Hegel első, nyomtatásban megjelent filozófiai műve.

Ennek előszavában olvassuk azt a mondatot, mely szerint „a mi időnk a születésnek és egy új korszakra való átmenetnek ideje”. Értve ez alatt azt, hogy a világ szelleme (Weltgeist), amelynek fejlődését mindig három, egymásra következő alakban követhetjünk nyomon, most is változik. Ez a szellem, amely a természetben, a történelemben és az emberi gondolkodásban nyilatkozik meg, éppen „lassan és csendesen új alak felé bontakozik ki”, méghozzá úgy, hogy közben „a világ ingadozását csak egyes tüntetek jelzik”, ugyanakkor „valami ismeretlennek határozatlan sejtelme, előhírnökei vannak, hogy valami más van keletkezőben”, majd aztán elkövetkezik „az újnak a felkelése, amely mint villám, egyszerre állítja oda az új világnak alakulatát”. Persze, melyik korszak nem ilyen, azaz nem átmeneti, tehetjük hozzá minden joggal.

ÜDVÖZLET AZ INTERREGNUMBAN

Hegel a saját korában minden joggal érezhette azt, hogy a régi világból egy újba való (polgári) átmenet idejét éli, és ezt filozófiai igénnyel meg is tudta fogalmazni: erről szólt a német idealizmus filozófiai alapdokumentumának számító első könyve és a berlini egyetemen 1822-től 1831-es haláláig a világtörténet filozófiájáról tartott előadás-sorozata. A híres jénai pillanat arról szólt, hogy egyszerre tartózkodott ugyanakkor és ugyanott a Filozófus és a Császár. Hegel randevúja a Világszellemmel azonban egyoldalú volt, mert hiába a szép rajz, melyen Hegel kalapját levéve, bal hóna alatt kéziratával tiszteleg Napóleon előtt, ők személyesen sohasem találkoztak. Ellentétben Goethével, aki az 1808-as erfurti kongresszuson a szász–weimari herceg kíséretében találkozott Bonapartéval. Ez is jellemző történet, hiszen Az ifjú Werther szenvedéseivel kapcsolatban cseréltek eszmét, amit a császár azzal zárt rövidre, hogy kijelentette: „Ma a politika a sors.”

A világ persze most is folyamatosan átalakulóban van, és a politika ma is sors. Ha nem is találkozunk közvetlenül a Császárral, aki szemünk előtt fogja át az egész világot, a világtörténelem alakulása ésszel és intuícióval ma is nyomon követhető, a nemzetközi folyamatok, geopolitikai események pedig ma sem függetlenek a szellemben bekövetkező változásoktól. Így pedig továbbra is érvényes Hegel berlini katedrán megfogalmazott mondása, mely szerint „az egész világtörténet nem egyéb, mint a szellem megvalósulása”. Ma a jénai pillanathoz olyan események hasonlíthatók, mint az amerikai megszálló erők kabuli helikopteres menekülése 2021 augusztusában vagy a Krím-félsziget határát 2022 februárjában átlépő orosz harckocsioszlopok.

Ha leírjuk a 20. század utolsó évtizedének viszonylag állandó alaphangulatát és összevetjük a 21. század eddig eltelt első negyedének tapasztalataival, amelyek ráadásul egyre gyorsuló ütemben torlódnak egymásra a nemzetközi horizonton, akkor azt látjuk, hogy a világ szelleme a sokféleség kibontakozása felé halad és egyre kevésbé jellemző az előző századvég globális homogenizációja. Ezt érhetjük tetten, ha megnézzük, hogy az egypólusú rendszer, a liberális hegemónia és az egynemű globalizáció korszaka egyszer és mindenkorra véget ért, és most valami olyasmi készülődik, amire a multipolaritás, a nagyterek rendje és a különféle nacionalizmusok egymásmellettisége lesz jellemző. De még nem tartunk itt, jelenleg átmeneti időben élünk: a múlt véget ért, a jövő pedig egyelőre még várat magára. „Üdvözöllek az interregnumban” – ahogy Guillaume Faye fogalmazott egykor.

A világ geopolitikai egységének gondolatát az amerikai neokonzervatív Charles Krauthammer fogalmazta meg, egy 1990/91 fordulóján megjelent cikkében, amelynek sokatmondó címe Az unipoláris pillanat volt. Ez gyakorlati értelemben sokkal többet árult el, mint a „történelem vége” tézis, hiszen arról volt benne szó, hogy a globális kihívó kimúlásával az Amerikai Egyesült Államok vezette Nyugat mostantól egyoldalúan fogja tudni meghatározni az új világrend normáit és szabályait. Ennek berendezkedése többé nem bipoláris lesz, mint volt a hidegháborúban, de nem is többpólusú, hanem a világot egy központból irányítják majd, amelyet Amerika hegemóniája szavatol.

A világtörténelem jelenlegi szakaszában tehát mögöttünk hagytuk már 1) az egypólusú berendezkedést, amely jól-rosszul, hol sikeresebben, hol kevésbé, de 1991 és 2025 között működött, és a liberális demokrácia dominanciája, valamint az amerikai típusú globalizáció hegemóniája jellemezte; viszont 2) a multipoláris nemzetközi rend még nem jött létre, amelyhez majd a több civilizáció által meghatározott nagyterek egyensúlya fog tartozni. Amint Schmidt Mária könyvének címében fogalmazott, korszakhatáron, más szavakkal átmeneti időben, interregnumban élünk.

Ebben a helyzetben, mint ahogy a történelemben mindig is jellemző volt, nincs visszatérés a korábbi formákhoz. Újra Hegellel szólva, „világtörténetileg egy nép csak egyszer lehet uralkodó”. Sem az Amerika felfedezésétől datálható és az I. világháború végéig tartó eurocentrikus világ nem tér többé vissza; sem a két Európán kívüli nagyhatalom versengéséből álló hidegháborús korszak nem kerül újra színre; de az amerikai unipoláris kísérlethez hasonló, csak egy másikszuperhatalom révén megvalósított világhegemónia sem opció. Mindez nem jelenti azt, hogy ne gyűjthetnénk tanulságokat a megelőző nagy történelmi korszakokból! A jelen helyzethez éppenséggel a napóleoni háborúkat lezáró, hosszú ideig tartó rendszer nyújtja a legjobb analógiát.

KÉT VILÁG KÖZÖTT: NAGYHATALMI POLITIKA

A francia forradalmat és annak háborúit lezáró, majd a saját európai kontinentális hegemóniáját kiépítő Napóleon 1799-től egészen 1814-ig tartó uralmát az 1815-ös bécsi kongresszus zárta le, amely éppen száz évig, azaz 1914-ig békét teremtett. Ez nem azt jelenti, hogy konfliktusok híján lévő „örök béke” uralkodott volna, de a konstrukció mégis egyensúlyt teremtett. A győztesek közül egyfelől Oroszország, másfelől Nagy-Britannia és Franciaország már a bécsi kongresszus után nem egészen negyven évvel egymásnak esett az Oszmán Birodalomhoz tartozó területekért a Balkántól a Kaukázusig folyó krími háborúban (1853–56), aztán komoly harcok árán megvalósult az olasz és a német egység, nem is szólva az 1848-as népek tavaszáról és a munkásmozgalom harcairól, vagy a közép- és dél-európai nemzetek szabadságküzdelmeiről és a gyarmati háborúkról. De mégis, nagy háború nem tört ki közöttük, egészen az I. világháborúig.

A 19. század egészét meghatározó úgynevezett „európai koncert”, ami a nagyhatalmak együttműködésére épített és az erők egyensúlyán nyugodott, eredetileg a Napóleon-ellenes koalíció államaiból, vagyis a Habsburg Birodalomból, a Porosz Királyságból, az Orosz Cárságból, valamint az Egyesült Királyságból állt, de 1818-tól már a visszaállított Bourbon-uralom alatti Francia Királyság is csatlakozhatott hozzájuk. A győztesek egyik része, Bécs, Berlin és Szentpétervár formálta meg a Szent Szövetséget (1815–1848), amely a restauráció korának jellegadó stratégiai uniója volt, a másik póluson a britek az amerikaiakkal mozogtak taktikai szövetségben.

Ez egy reálisan, történetileg létező, a benne résztvevő nagyhatalmak regionális és nemzetközi aspirációitól, valamint a közöttük fennálló, állandóan változó erőviszonyoktól függő, zárt európai geopolitikai rendszer volt, ami egyszerre tűnt stabilnak és változékonynak. Az európai nagyhatalmak koncertje annyiban hasonlít korunk képlékeny nemzetközi berendezkedéséhez, hogy ugyanúgy egy megelőző egypólusú hegemóniatörekvésre adott válaszként született meg. Az európai geopolitikai kozmoszt akkor a franciák akarták dominálni, amelynek több állam koalíciója vetett véget, ma pedig a globális amerikai unipoláris kísérlet után vagyunk, és a nemzetközi mezőnyből három nagyhatalom emelkedik ki. A formai párhuzam mindenképpen megállja a helyét, de tartalmi szempontból nagy különbség, hogy a nemzetközi rendszerben manapság egyetlen restaurációs erő akad, mégpedig az Európai Unió, az összes többi reformista, revízionista, vagy egyenesen forradalmi.

A nagyhatalmakon alapuló – mai, átmeneti – világrend három erős szereplővel rendelkezik. Két nagyhatalom kiléte régebb óta világos: ezek egyike Kína, mint a világ második legnagyobb gazdaságát képviselő globális szereplő, a másik Oroszország, mint a világ legnagyobb területű szárazföldi állama. Időben – és nem katonailag vagy gazdaságilag – a harmadik a Trump megválasztása utáni Amerikai Egyesült Államok, amely letett a korábbiakra jellemző globális törekvéseiről és belekezdett az előbbiekkel hol versengő, hol velük együttműködő külügyi lépéseibe. Ehhez az kellett, hogy szakítson az unipoláris kísérlet évtizedeire jellemző kétpárti demokrácia-exporttal, a liberális demokrácia erőltetésével meg a globalizmussal, és visszatérjen az amerikai hagyományoknak megfelelő realista-pragmatikus vonalra, mégpedig Monroe és Nixon szellemében.

Ezt látjuk abban, hogy Washington felismerte, hogy nem tud egyszerre szembeszállni Pekinggel és Moszkvával is; aztán abban, hogy odaát rájöttek: Ukrajna kapcsán meg kell egyezni Oroszországgal, Kínával pedig gazdasági-kereskedelmi dimenzióban kell dűlőre jutni; ide tartozik, hogy az Atlanti-óceán túlpartjával, vagyis az Európai Unióval az USA a korábbiaknál sokkal lazábban kapcsolatot akar fenntartani; de az is, hogy a nemzetközi intézményekből visszavonul; globális helyett – Grönlandtól Panamáig – regionális hegemóniára törekszik a nyugati félteke északi részén; végezetül pedig, hogy nemzetállami érdekeire koncentrál.

Az unipoláris kísérlet és a többpólusú világrend közötti átmeneti korszak, vagyis a nagyhatalmak rendszere a következőkkel jellemezhető: 1) a vezető nagyhatalmak között fennálló ellentéteknek a politikai és katonai konfliktusok szintjéről a gazdasági szinte való visszaszorítása, és szövetségeseik rábírása ugyanerre, 2) a nemzetközi rendszer közvetlen, főleg közöttük jelentkező háborús feszültségeinek csökkentése, a globális instabilitás tényezőinek visszaszorítása, mert ez mindannyiuk közös érdeke, 3) befolyási övezetek kialakítása, ahol az egyes nagyhatalmak külső befolyás nélkül tevékenykedhetnek, 4) mindez a nemzetközi fórumok kihagyásával, közöttük való közvetlen diplomáciai kontaktussal valósul meg.

A nemzetközi rendszer tehát új, átmeneti szakaszába lépett, amelyre a nagyhatalmak trilaterális rendje jellemző, kiegészülve a feltörekvő regionális középhatalmak törekvéseivel. Előbbiek (az USA, Kína és Oroszország) a geopolitika globális nagyszínpadán játszanak, ők a világrend headliner-jei, utóbbiak (India, Szaúd-Arábia, Pakisztán, Törökország) a regionális kisszínpadok műfajkedvelőinek koncerteznek. Itt tart most a Világszellem, Hegellel szólva, „ami ésszerű, az valóságos, és ami valóságos, az ésszerű”.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Békés Márton: A világrendszerváltás. Kommentár, 2022/4.

Alexander Dugin: The Trump Revolution: A New Order of Great Powers. Arktos, London, 2025.

Stacie E. Goddard: The Rise and Fall of Great-Power Competition: Trump’s New Spheres of Influence. Foreign Affairs, 2025. május–június

G. W. F. Hegel: A szellem fenomenológiája [1807] (2. kiad.) ford. Szemere Samu, Akadémiai, Bp. 1972.

G. W. F. Hegel: Előadások a világtörténelem filozófiájáról [posztumusz, 1837] ford. Szemere Samu, Akadémiai, Bp. 1966.

Charles Krauthammer: The Unipolar Moment. Foreign Affairs, 1990/91/1.

Levelek Hegeltől – levelek Hegelhez (vál. és ford. Nyizsánszki Ferenc–Fehér M. István) Magyar Filozófiai Szemle, 1988/1–2.

Vasile Muscă: A szellem fenomenológiája: Hegel és Napóleon a történelem erkélyéről (ford. Balogh Brigitta) Kellék, 53. szám, 2015.

Sebastian Ostritsch: Hegel – Der Weltphilosoph. Propyläen Verlag, Berlin, 2020.

Prohászka Lajos: A hegelianizmus. Athenaeum, 1941/4.

Schmidt Mária: Korszakhatáron. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, Bp. 2022.

Suki Béla: Hegel filozófiai rendszerének alapkérdései. Magvető, Bp. 1981.