Boldog Sándor István szerzetestestvéri szolgálata helyén, a valaha volt szalézi tartományfőnökségen, a ma Újpesthez tartozó Clarisseum kistemplom sekrestyéjében emlékszobát avatnak tiszteletére idén, június 8-án.
Hogyan kerülhettek ávósok és szerzetesek egy perbe? Valóban minden ávós gonosz volt? Létezhetett hit és erkölcs az ÁVH-n belül a modernkori vallásüldözés évszázadában? Miért a jelentős kiállás a múlt század vértanúinak egyházi elismerése mellett? A ma már szent II. János Pál pápasága alatt több mint négyszáz 20. századi vértanút avatott boldoggá és tizenkettőt szentté.
II. János Pál pápa 2000. május 7-én a római Colosseumban ökumenikus igeliturgiát vezetett a 20. század vértanúinak tiszteletére. Az üldözések azóta sem szűntek meg, napjainkban is felekezeti és nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül sújtanak megannyi keresztényt. A kommunista és náci lágerek szögesdrótjai mögött együtt szenvedtek katolikusok, ortodoxok és protestánsok. A mártírok áldozatában az Egyház egysége titokzatos, látható és érzékelhető módon valósult meg, jóval a deklarált ökumenizmus hivatalos mozgalma előtt.
Az idei tavasz kezdetén, március 8-án mutatták be a Pápai Gergely Egyetemen azt a terjedelmes kötetet, amely a kommunizmus közép- és kelet-európai térségében vértanúságot szenvedett áldozatainak állít emléket. A vaskos, bő 1200 oldalas kötet (Testimoni della fede. Esperienze personali dei cattolici in Europa centro-orientale sotto il regime comunista. Gabrielli, Verona, 2017.) az egy évvel korábban A Katolikus Egyház és a kommunizmus Közép-Kelet-Európában és a Szovjetunióban címmel megjelent olasz nyelvű gyűjtemény folytatása, amely 49 szerző kutatásait foglalja össze. A könyvbemutatón a római kúria illetékes minisztériuma, a Szentek Ügyeinek Kongregációja prefektusa, Angelo Amato bíboros a magyar vértanúk közül Boldog Meszlényi Zoltán Lajos, Boldog Bogdánffy Szilárd és Boldog Scheffler János vértanú püspököket, valamint Boldog Sándor István szalézi szerzetest emelte ki.
1952. március 9-én, amikor hazánk fiataljai „még tanulás közben is” Rákosi pajtásra gondoltak, Farkas Ferenc hadnagy, a kormányőrség kiképzője előadást tartott legénységének. Ezt használta ki a mindössze húszéves Zana Albert őrmester arra, hogy egy többlapos füzetet nyújtson át elöljárójának azzal a megjegyzéssel, hogy ez az, amit érdemes tanulmányozni. Az illegális iromány a Marxizmus realista szemmel címet viselte. Az elképedt Farkas érthető reakcióként átadta a füzetet alhadnagyának és kérte, hogy káderezze le Zanát. Ki ez a pimasz, ám bátor és megnyerő fiatalember? A hadnagy hamar rájött, hogy az ifjú őrmester az „ő emberük”. Farkas a rendszert kritizáló politikai nézeteiről volt híres, ám mindenki jó kiképzőnek és becsületes embernek tartotta. Többször nyíltan beszélt a rendszer ellentmondásairól, a pártvezetők dőzsöléséről, a parasztok megadóztatásáról, az igazságtalan beszolgáltatásokról. Meggyőződése volt, hogy az újabb háború elkerülhetetlen, ezért a legokosabb az államvédelmisek csoportos leszerelése vagy az amerikaiakhoz történő átszökése lenne. Farkas hadnagy Zana Alberttel kapcsolatban megnyugodott, hamarosan rendszeressé váltak találkozásaik. Újabb röpirat is érkezett Zanától Gerilla harcok címmel. Ebben már a szervezkedés elméletét meghaladó konkrétumok is szerepeltek: a pártvezetés és a kormány fizikai megsemmisítése.
Eközben az alig öt éve szalézi örökfogadalmat tett, mindig vidám Sándor István esküjéhez és hitéhez hűen a szerzetesrendek működési engedélyének megvonása után is tette a dolgát – titokban, illegálisan. Tizenkét fiatal lélek megmentéséért (elsősorban üdvözülésükért, másodsorban az ateista ideológiától) kockáztatta, hogy a tömb- és utcamegbízottak vagy a megfelelni akaró túl óvatos szomszédok feljelentik. A munkáscsaládból származó, előbb az esztergályos, majd a nyomdász szakmát kitanult Sándor István gyorsan a Katolikus Iparos- és Munkásifjak Országos Egyesülete (KIOE) helyi rákospalotai csoportjának vezetőjévé vált. A Rajk László belügyminiszterségéhez köthető rendelet 1946-ban feloszlatta a KIOE-t is, és mintegy másfélezer egyesületet, köztük a Magyar Cserkészszövetséget. A tanoncotthonokat államosították, a vezetőket internálták, később börtönre ítélték. Sándor István is mint KIOE- csoportvezető veszélyben és megfigyelés alatt volt. A tizenkét fiúval ennek ellenére még 1951-ben is foglalkozott, hol magánlakásokon, hol a Clarisseum sekrestyéjében jártak össze szombat esténként vagy vasárnap délután imádkozni, beszélgetni… Mindez az államvédelem aktájában, a pártállami diktatúra logikája mentén a klerikális reakció újabb ékes bizonyítéka volt, és így állt össze vádanyaggá: Zana 1950 nyarán elhatározta, hogy fegyveres szervezkedést létesít a népi demokrácia megdöntésére, ennek érdekében 1951 nyarán Sándor Istvánt megkereste. Ettől kezdve hetente tájékoztatta a szerzetest az ÁVH-nál végzett munkájáról, az egysége összetételéről, ruházatáról, élelmezéséről, a fegyvereikről és a tisztikarról, a pártőrség feladatairól, a laktanyák helyéről, a vezető elvtársak életkörülményeiről stb. Az adatokat Sándor rögtön továbbította az illegális szalézi tartományfőnöknek, Ádám Lászlónak, akiről tudta, hogy a vatikáni hírszerzésnek dolgozik…
A valóságban Zana tizenötévesen ismerkedett meg Sándor Istvánnal, amikor mint hívő fiatal, volt cserkész, majd szívgárdista eljárt a Clarisseumba. 1949 márciusáig volt szorosabb kapcsolat közöttük, majd miután Zana bevonult Pécsre, az államvédelem kötelékébe, ez a kapcsolat megszakadt. Koncepció és valóság három ember életét és másik tíz legszebb fiatal éveit követelő hamis vádirattá forrt össze. Zana Albert 21 éves őrmester, Ari László 22 éves őrmester, Farkas Ferenc 27 éves hadnagy, Sándor István 39 éves polgári egyén (szalézi szerzetes), Hegedűs Hajnalka 17 éves polgári egyén (gimnáziumi tanuló, Zana Albert menyasszonya), Pál Sándor 33 éves őrmester, Hosszú Béla 32 éves alhadnagy, Guzi Imre 26 éves alhadnagy, Bodócs Pál 26 éves őrmester, Horváth István 27 éves őrmester, Ruzsinszky József 23 éves őrmester és Pokorni János 23 éves polgári egyén. A 16 elítélt közül három idősebb szalézi pap és egy kispap is volt: Ádám László tartományfőnök 60 éves, Varga György Aladár 59 éves, Szitkey Károly 55 éves és Dániel Tibor 27 éves kispap. Utóbbi a verésekből kialakult sérüléseibe halt bele nem sokkal szabadulása után, 1956-ban.
Az Istent negligáló hatalom képviselői annyira féltek a tanult, művelt, hiteles papoktól és szerzetesektől, hogy megfigyelésüket Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének országos eseménye után három hónappal sem oldották fel, hanem új alapokra helyezték. Az Állami Egyházügyi Hivatal jogutód nélküli megszüntetése, tárgyalás Moszkvával a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok kivonásáról, a Páneurópai piknik keretében megnyitott nyugati határ, a 41 év kényszerszünet után megtartott Szent Jobb körmenet – mind kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy a működéstől eltiltott szerzetesrendek kikerüljenek a belügyminisztérium látóköréből. 1989. október 2-án (!), egy nappal azután, hogy a kormány egyházpolitikai titkárságának vezetője megerősítette, hogy az állam kész visszaadni eredeti tulajdonosuknak az elvett egyházi ingatlanokat, a Belügyminisztérium Adatfeldolgozó és Tájékoztatási Csoportfőnökség Operatív Nyilvántartó Osztálya engedélyezte az „Építők” elnevezésű vonaldosszié nyitását. Ebben megállapították: „A rendek legális működésének lehetőségével új helyzet teremtődött. Ebből adódóan a továbbiakban alkotmányvédelmi szempontok figyelembevételével szükséges megszervezni köreik ellenőrzését. Ezért úgy határoztam, hogy a felsorolt dossziékat (tíz szerzetesrend korábbi anyagát – a szerző megj.) Építők fedőnév alatt összevonom, az operatív szempontból értéktelen anyagokat megsemmisítem.” A megmaradt dossziéban mások mellett a szaléziakról is rögzítették a hosszú évek alatt összegyűlt tudást. 1989 őszén az elszánt, kitartó, de előre nem látó belügyi tisztek számára elképzelhetetlen volt, hogy a szigorúan titkos irataikban szereplőkből egyszer majd hősök, áldozatok vagy ünnepelt vértanúk lehetnek.
„A második évezred végén az Egyház újra a vértanúk egyháza lett.” – írta II. János Pál pápa, aki a hívő közösségeket arra kérte a Tertio millennio adveniente kezdetű apostoli levelében, hogy tartsák számon és ápolják a 20. században hitükért megölt keresztények emlékét. A helyi egyházak meg is kezdték a tanúságtételek összegyűjtését és eljuttatását a Szentszék által létrehozott Új Vértanúk Bizottságához. Az anyagokban az örmények ellen elkövetett 1915-ös népirtástól az 1999-ben történt kelet-timori tömegmészárlásokig öt kontinensen ível át a tragédiák sora: a nácizmus és a kommunizmus, a spanyol és a mexikói polgárháborúk, a latin-amerikai diktatúrák, az afrikai etnikai háborúk és az iszlám fundamentalizmus keresztény áldozatainak száma eléri a hárommilliót. Sokuk nevét talán sosem ismerjük meg…
Egy 167 centiméter magas, barna szemű és hajú, szerzetesi karizmájához hűen mindig jókedvű, 39. életévében lévő férfi vívta ádáz küzdelmét 64 esztendővel ezelőtt a hitvallás stadionjában, hogy de facto et voluntate – valójában és akaratában – követhesse Krisztust. Június 8-án 21 óra 10 perckor élete Zana Albertével és Farkas Ferencével együtt véget ért. A Nemzeti Színház aznap este a Bánk Bánt játszotta; a közkegyelemről szóló törvényerejű rendeletre már csak másfél hónapot kellett várni… 24 évvel az utolsó pártállami dosszié nyitása után, 2013 októberében első magyar szaléziként Sándor István a boldogok sorába emelkedett. Nagysága abban rejlik, hogy ki tudott békülni élettörténetével. Példája számos sorstársáéval együtt olyan tanítás, miáltal a világ világosabb és melegebb hely lehet.
(Fotó: Szalézi Tartományfőnökség Archívuma)
(A szerző a téma iránt érdeklődőknek ajánlja Andrea Riccardi Keresztények a vértanúság századában című könyvét és saját, Kényszer ellenére – Szaléziak és a kommunizmus című kötetét.)
B. Varga Judit történész-muzeológus