A Látószög blogon 2017 nyarán és őszén hétrészes cikksorozatot közöltem, amelyben öt olyan bíró és ügyész (egészen pontosan: egy hadbíró, két vezető ügyész, egy statáriális eljárásban részt vevő közvádló és egy „mezei ügyész”) életpályáját mutattam be, akik 1956 és 1961 között halálos ítéletek meghozatalában vettek részt és még élnek. Az öt, részletes életrajzot közlő cikksorozatban szó esett Grátz Endréről, Jacsó Jánosról, Lázár Ernőről, Mátsik Györgyről és Sajti Imréről. Közülük Mátsik György – többek között Mansfeld Péter vádlója, MÉH-vezérigazgató és tíz évig a Magyar Úszószövetség egyik vezetője – tavaly december végén elhunyt. A többiek, jelen tudásunk szerint, még élnek.
A cikksorozatból két dolog derült ki: egyfelől, hogy az 1956 utáni megtorlásban vállalt tevőleges részvételükért a Kádár-rendszer életük végéig honorálta őket, másfelől pedig, hogy jó dolguknak a rendszerváltoztatást követően sem szakadt vége. A megtorlókkal szembeni megtorlás, bár erkölcsi kötelesség és a demokrácia működésének bizonyítéka lenne, úgy tűnik, hogy a legvégső ítélkező fórum feladata marad – vontam le a tanulságot egy évvel ezelőtt. 2017 novemberében aztán közöltem Büki Lajos győri forradalmár, volt vagongyári marós riportját, aki Grátz Endre áldozata volt a „Török István és társai” perben. Ekkor vált bizonyossá, hogy az akkor még élő öt bíró és ügyész nevéhez összesen huszonöt hős halála fűződik. Vagyis együtt az 1956. december és 1961. augusztus közötti kivégzések tizedéhez volt közük!
A megújult ávós tabló a Terror Háza Múzeum állandó kiállításán, az Ávós előszoba teremben
A 2002 februárjában megnyitott Terror Háza Múzeum idén múlt tizenhat éves. Látogatóink száma egyre nő, jó ideje intézményünk a leglátogatottabb magyar múzeum. Állandó kiállításunk kezdetek óta a legmodernebb technikával mutatja be a közös totalitárius tőről fakadó két diktatúra embertelenségét. Amellett, hogy emlékeztetünk a nemzetiszocialista/nyilas és a kommunista zsarnokság áldozataira, és reménykeltően mutatjuk be az elnyomás ellen lázadó hősöket, fontos feladatunk a tettesek néven nevezése is. Ezt látja el többek között a kommunista államvédelmet bemutató termünk, az ún. „Ávós előszoba”. Itt található az az „ávós tabló”, amelyen összesen 81 olyan személy látható (névvel, rendfokozattal, életrajzi adatokkal), akik 1945 és 1956 között a kommunista politikai terror szervezeteiben (PRO, ÁVO, ÁVH, BM államvédelem) vezető beosztást töltöttek be. A múzeumalapítás óta sok idő eltelt, és mostani tudásunk – az azóta beérkező információknak, a levéltári kutatások eredményeinek és a történészszakma egyre bővülő tudásának, valamint szakadatlan kutatómunkánknak hála – szükségszerűen nagyobb, mint az alapításkori. Ráadásul a rendszer erőszakszervezeteinek működtetői, akik a ’40-es évek közepétől a ’80-as évek végéig meghatározták ezek vezetését, a természet törvényeinek is alá vannak vetve. A hiányos adatokat pótolni, az új információkat feltüntetni, az idő múlását pedig regisztrálnunk kell.
Amint az „Igazságszolgáltatás termében” található „bírák és ügyészek falán” revíziót kellett végrehajtanunk és ebből kifolyólag találtunk öt, akkor még élő vérbírót és halálügyészt, úgy az államvédelem működtetőit felsoroló tablón is akad két személy, aki még életben van. Ők főszerepet nem az ’56-os megtorlásokban kaptak, hanem még az ’50-es évek politikai terrorjában, a kegyetlen párton belüli leszámolásokban és az egész magyar társadalom megfélemlítésében, illetve a kádári politikai rendőrség berkeiben, a „reakciós elemek” elleni felderítőmunkában. Jelen tudásunk szerint dr. Kapitány István áv. őrnagy még él, akárcsak Szigetvári Árpád volt rendőr ezredes. Az ő történetük és portréjuk következik.
Kapitány István, az „elbocsátott légiós”
Kapitány István 1927 nyarán a Mezőkövesdtől nem messze eső Mezőkeresztesen született. A hat elemi után villanyszerelő-tanonciskolát végzett, 1945 nyarán már szakmájában dolgozott Budapesten. Az év őszétől egészen 1948-ig a Magyar Petróleumipari Rt.-nél üzemi villanyszerelő volt, az utolsó évben már a Vegyipari Szakszervezet ifjúsági funkcionáriusa, aztán pedig a Szakszervezeti Ifjúmunkás- és Tanoncmozgalom újpesti titkára. A szocdemek és kommunisták között megosztott ifjúsági szakszervezetben a kommunistákat képviselte (már ’45-ben belépett a pártba), egy ideig a szervezet központjában is. 1948–49-ben pedig elvégezte az MDP három hónapos pártiskoláját (a háromhetes tanfolyamot ’47-ben már maga mögött tudhatta).
1949-ben az ifjú, huszonkét éves pártkáder a Honvédelmi Minisztérium hírszerző csoportfőnökségén lett polgári állományú káderes, ahonnan csakhamar hasonló beosztásban átkerült az ÁVH katonai kémelhárításának személyzeti osztályára. 1950 őszén kezdődött meg az államvédelmen belüli diadalmenete azzal, hogy kinevezték az ÁVH katonai elhárítással foglalkozó részlege vizsgálati alosztályán csoportvezető vizsgálótisztnek, méghozzá hadnagyi rendfokozatban. Még az év végén megkapta a Magyar Népköztársaság Érdemrendjének 5. fokozatát, amelyet egy év múlva a rend aranyfokozatára emeltek.
Kapitány István legfontosabb évei a Rákosi-diktatúra esztendeire estek: részt vett a honvédséget lefejező Sólyom-ügyben, az 1951-es Kádár-perben és a bányamérnökök elleni, hosszan elhúzódó eljárásban. Vagyis, az állampárton belüli leszámolások, a főtisztek és a műszaki értelmiség elleni koncepciós eljárásokban kapott szerepet. A Sólyom-ügyben már vizsgálóként vett részt, majd a volt belügyminiszter, Kádár János elleni koncepciós perben annak vádlott-társát, Losonczy Gézát hallgatta ki. Farkas Vladimir azt írta visszaemlékezésében, hogy amikor ő lett a vizsgálat vezetője, akkor Kapitány vizsgálótisztként nyolcadmagával már benne dolgozott. Ezt követően, immár főhadnagyként egy évet a Szovjetunióban töltött az elhárítóiskolán (1951 októberétől 1952 novemberéig), majd onnan hazatérve azonnal visszahelyezték az ÁVH Vizsgálati Főosztályára.
1952-ben a pótvizsgálatot elrendelő Gerő Ernő parancsára újrakezdett – és „szociáldemokrata-szállal” kiegészíteni rendelt – bányamérnök-ügyben főszerepet kapott. Az 1951-től egészen 1954-ig elhúzott monstre eljárásban szabotázzsal vádolták a műszaki értelmiség képviselőit. A megtorpant, mert kellő bizonyítékkal nem rendelkező ügyben az újbóli vizsgálat lefolytatását 1952 novemberében a Vizsgálati Főosztály jelentése szerint – a Szovjetunióból frissen visszatért – Kapitány kezébe adták, aki személyesen felügyelte, sőt olykor végezte is a kihallgatásokat. A jelentés szerint „sokkal jobban meg kell szervezni a munkát, sokkal jobban, komolyabban kell vinni a vizsgálatot”, és ennek érdekében „az őrizeteseket a vizsgálati főosztály legjobb kihallgatóinak kell kihallgatni. A kihallgatásokba konkrétan be kell kapcsolódni[uk] Kapitány [István] százados, Kiss [László] százados és Varga [Béla] fhdgy. elvtársaknak is. A fontosabb őrizetesek kihallgatását két elvtárs végezze folyamatosan, hogy az állandó foglalkozás biztosítva legyen. Amíg az egyik kihallgat, a másik ellenőrző intézkedéseket foganatosít és anyagokat tanulmányoz.”
1953. január legelején az ÁVH Vizsgálati Főosztályát átszervezték, amelyen belül megalakult a VI/4. (Belső Elhárító Vizsgálati) Osztály – ennek élére a már többször bizonyító Kapitány százados került. Az Államvédelmi Hatóság Belügyminisztérium alá való 1953. júliusi (vissza)rendelése után pár hónapig – a Vizsgálati Főosztály helyettes vezetőjeként – a helyén maradt. 1953. november 7-én a Nagy Imre-kormánytól megkapta a Vörös Csillag Érdemrendet (Magyar Közlöny, 1953. november 7. 359), majd 1953 végétől 1954 májusáig a hírszerző osztály „főoperatív beosztott tartalékállományába” helyezték. (1953/54 fordulóján washingtoni attaséként merült fel a neve, de a kinevezést nem fogadta el.) 1954 májusában újra a BM Vizsgálati Főosztályán találta magát, méghozzá korábbi beosztásában, egészen 1955 szeptemberéig. Innentől viszont őrnagyi rendfokozatban egy szűk éven át a belügy katonai elhárításának osztályát vezette.
Az 1955-ös visszarendeződés idején – amikor is Nagy Imrét áprilisban lemondatták és a pártból is kizárták – tehát Kapitány a helyén maradt. A Rákosi–Gerő-féle sztálinista fordulat azonban a még az év elején elkezdett rehabilitációt nem állította le, hanem saját hatalmi céljaira használta fel! A korábbi törvénytelenségek kinyomozásával tegnapi elkövetőjük, vagyis a BM Vizsgálati Főosztálya foglalkozott, amelynek második embere Kapitány István volt. A párt persze csak a saját soraiban elkövetett, „a szocialista törvényességnek nem megfelelő” bűneseteket derítette fel (mint a Rajk- és a Kádár-ügy), de azokat is szelektíven. Rákosi helyett csak Farkas Mihály, Péter Gábor és Szűcs Ernő bűnösségét igyekeztek bizonyítani, illetve a vizsgálótisztekre kenték a visszaéléseket (akik, jóllehet, valóban mind bűnösök is voltak).
Az 1955-ös rehabilitáció idején Kapitány úgy tett vallomást az általa és a felügyelete alá tartozók által alkalmazott vizsgálati módszerekről, hogy közben a belügy vezető beosztású vizsgálótisztje maradt! 1955. február közepén például többedmagával jelentést tett az 1951–52-ben elítélt „jobboldali szociáldemokraták” ügyéről, két hét múlva pedig ő maga számolt be az ekkoriban általa is elkövetett „túlkapásokról”. Kihallgatási jegyzőkönyve szerint bevallotta, hogy „az akkori módszerek közé tartozott a napi 12–14–15 órás kihallgatás. A hosszú kihallgatás után azonban nem engedték az őrizeteseket aludni. Gács Lászlóról [akit a Rajk-ügyben ítéltek el – a szerk.] pl. tudom, hogy egyfolytában három hétig nem aludt.” A vallomás kicsikarásához tartozott a család bevonásával való fenyegetődzés, valamint az, hogy „általában minden egyes vizsgálati ügyben hivatkoztunk a pártra. Miután másoktól én is tapasztaltam ez a módszert, átvettem [és] használtam” – mondta. Kiválóan megértve a Rákosi-féle rehabilitáció koncepcióját, így nyilatkozott: „Több esetben Farkas Mihály elvtárs is kihallgatta Kádárt. Farkas elvtárs is olyan példát mutatott, amely azt a látszatot igazolta, hogy Kádár valóban kém volt. […] Az eligazításokon többek közt jelen volt Péter Gábor is. Farkas elvtárs ezen az eligazításon úgy vetette fel a kérdést, hogy ezek csirkefogók és le kell őket leplezni.”
Az MDP Központi Vezetőségének Politikai Bizottsága 1956. augusztus elején megtárgyalta többek között Köteles Henriké és Rajnai Sándoré mellett az ő ügyét is, és arra jutott, hogy szükséges „állami és/vagy pártvonalon felelősségre vonni”. Kapitány végül az „utasítást végrehajtók”, következésképpen a szigorú felelősségre vonás alól mentesülők közé került. A forradalom kitörése egyébként is megakadályozta, hogy eljárjanak vele szemben (amennyiben ezt egyáltalán komolyan gondolták volna), mindössze annyi történt, hogy augusztus végén az egykori vizsgálati főosztályvezető-helyettest a belügyi tanintézetek osztályának élére vezényelték át.
A forradalom első hetében a Katonai Elhárító Osztály Izabella utcai épületét védte, a tűzszünet után átvonult a HM vezérkari épületébe – itt fogták el a felkelők. November első napjaiban a Fő utcai börtönben tartották fogva, majd szabadulása után a szovjet csapatokat kísérve részt vett a szabadságharc felszámolásában s belépett az I. Forradalmi Karhatalmi Ezredbe, amelybe főként volt belügyesek és egykori ávósok jelentkeztek (ezért ’57-ben megkapta a Munkás–Paraszt Hatalomért, valamint a Fegyverrel a Hazáért emlékérmeket). Rövidesen korábbi beosztásába került vissza a katonai elhárításhoz s visszakapta rendőrnyomozó őrnagyi rendfokozatát is.
A forradalom és szabadságharc megtorlásában részt vett karhatalmisták, Terror Háza Múzeum gyűjteménye (leltári szám: 2013. 30.1.)
A pufajkásoktól történt leszerelése után, 1957. május elsején az újjászervezett Belügyminisztériumba került, ahol egy éven át a Politikai Nyomozó Osztály alosztályvezetőjeként tevékenykedett. A legfontosabb ügy, amelybe bevonták, minden bizonnyal a Nagy Imre és társai elleni, 1958. január végétől június közepéig tartó eljárás volt. Erről annyit lehet tudni, hogy a vádlottak kihallgatására szolgáló helyiségbe belépési engedéllyel rendelkezett, illetve társszerzőként ott szerepel a neve a bizonyára a perkoncepciót alátámasztó egyik keltezetlen dokumentumon (Nagy Imre szerepe és tevékenysége az [1956.] október 28-ai fordulat végrehajtása érdekében). Egy 1958 februárjában keletkezett dokumentumban azonban „vezénylését megszüntetni” rendelték, ami azt jelenti, hogy a tapasztalt vizsgálótiszt szervezeten belüli áthelyezésére (amely valószínűleg a Nagy Imre-üggyel állt összefüggésben) ekkor már nem volt szükség.
Ezt követően eddigi karrierje leghosszabb idejét egy másik (ún. „kutató”) alosztály élén töltötte, ahol közel két évet maradt (1958 májusától 1960 áprilisáig). Ezután a szervezet II/3. osztályán dolgozott T-állományú (azaz titkos, fedésben dolgozó) csoportvezetőként, majdnem két és fél éven át. 1960. november közepén rendőr alezredessé nevezték ki. Tíz éves szolgálatát az év során érdeméremmel jutalmazták.
A forradalom utáni megtorlás levezénylése és a Kádár-rendszer megszilárdulása okozta, hogy 1962. augusztus 15-én az állambiztonság addigi szervezetét a BM III. Főcsoportfőnökségévé szervezték át. Ez Kapitány karrierjének végét is jelentette: leszerelték és a polgári életben találtak számára állást, de nem tudjuk, hogy mit. Akár tudományos–kulturális, azon belül fordítói munkakörbe is áthelyezhették, hiszen 1958-ban az ELTE ÁJK levelező tagozatára, 1962-ben pedig a BM idegen nyelvi főiskolájára járt (jogi doktori fokozatot is szerzett). A szélnek eresztés azonban nála nem ment olyan zökkenőmentesen, mint sok egykori ávós esetében. 1962. augusztus 10-én a korábbi koncepciós perek felülvizsgálata során a Központi Ellenőrző Bizottság – Bauer Miklóssal és még három másik társával együtt – kizárta a pártból, bár 1956-ban ugyanez a szervezet a még ’55-ben kapott korábbi pártbüntetését (ami mindössze egy megrovás volt) törölte. Második alkalommal már nem bocsátották meg neki, hogy a Kádár-ügyben részt vett. Amelynek során egyébként azt a Losonczy Gézát hallgatta ki s íratott vele alá koncepciós jegyzőkönyvet, aki a Nagy Imre-per egyik vádlottja lett és 1957 végén az éhségsztrájkja megtörésére alkalmazott kényszertáplálásba halt bele.
Kapitány összesen tizenkét évet töltött a kommunizmus erőszakszervezeteiben, szolgált Rákosi, Nagy Imre és Kádár alatt is. Elbocsátásakor még csak 35 éves volt az egykori szakszervezeti, személyzetis, majd katonai elhárító káder, vizsgálótiszt, aki a Rákosi-korszak pártpereiben és a forradalom utáni megtorlásban is részt vett. Tevékenységével a Rákosi- és a Kádár-rendszer is elégedett lehetett: munkáját 1955-ben és 1959-ben is Kiváló Szolgálatért Érdeméremmel jutalmazták. Vélhetően nem az állambiztonság vagy a katonai elhárítás területén kamatoztatható képességeivel volt a baj, hanem azzal, hogy ebbéli munkájára csak a megtorlás idején számítottak, azt követően – minden bizonnyal a Kádár-perben játszott szerepe miatt is – már nem. Az „elbocsátott légió” tipikus alakja volt. A 92. életévében járó férfinak nem sikerült nyomára akadnom, annyi bizonyos csak, hogy él.
Szigetvári Árpád – börtönőrből III/III-as osztályvezető
Szigetvári Árpád 1928 májusában született Szentesen. 1945-ben cseléd volt, majd bevonult, a rákövetkező évben nyolc hónapot börtönben töltött. 1947 és 1949 között a Csepeli Vas- és Fémművek betanított munkásaként dolgozott. Az Államvédelmi Hatóság Belső Karhatalmának I. századában szolgált őrszemesként 1949–50-ben, méghozzá a gyár pártbizottságának javaslatára. Ezután az ÁVH VI/2. osztályára került, amely a börtönügyekért felelt: a Mosonyi utcában börtönőr volt, 1950–51-ben pedig őrsparancsnok. (Az ’50-es évek első harmadában az ÁVH önálló minisztériumként működött, amelynek felügyelete alá tartozott az állambiztonság, a karhatalom, a kormányőrség, a légügyi ellenőrzés, a vám-, folyam- és határőrség, a büntetésvégrehajtás, az internálás, valamint a munkatáborok működtetése.) Erről az időszakról s egykori munkahelyéről egy büntetésvégrehajtás-történeti összefoglaló így ír: „1950 után különösen az Államvédelmi Hatóság által átvett börtönökben, [úgy]mint a budapesti Pestvidéki Fogházban, a Markó utcai fogház II. és III. emeletén, a Mosonyi utcai börtönben, a Budapesti Gyűjtőfogházban, illetve a Váci Fegyházban élték át a többségükben a politikai terror ártatlanul bebörtönzött áldozatai a magyar börtönügy legsötétebb és legszégyenteljesebb éveit” (Lőrincz József–Nagy Ferenc: Börtönügy Magyarországon. BVOP, Bp. 1997. 39 – kiemelés tőlem).
Felettesei fantáziát láthattak benne, hiszen 1951 és 1953 között az állampárt ÁVH-s, majd 1953 és 1956 között BM Bizottságának függetlenített politikai munkatársa volt. A huszonnégy éves őrmestert 1952-ben az MDP öthónapos pártiskolájára is elküldték (fölsőbb polgári tanulmányokat soha nem folytatott: 1954-ben egy gimnáziumi osztály elvégzésével megelégedett).
A forradalom és szabadságharc alatt Szigetvári Árpád nem „ingott meg”: részt vett a Köztársaság téri pártház védelmében, 1956. november 10. és 1957. február 15. között pedig a jórészt volt ávós tisztekből és belügyi dolgozókból álló I. Forradalmi Karhatalmi Ezred szakaszparancsnoka volt. Hivatali jellemzése szerint „az ellenforradalom napjaiban fegyverrel a kezében harcolt, több fontos fegyveres akcióban vett részt.” A legelsőként megalakult, közvetlenül a Honvédelmi Minisztérium alá rendelt karhatalmi ezredet Uszta Gyula megbízásából Csémi Károly hívta életre és parancsnokolta, és mindvégig Budapesten tevékenykedett. Nevükhöz fűződik az 1956. december 6-ai „vörös zászlós” provokáció biztosítása és a rákövetkező, több halálos áldozattal járó Nyugati (akkor Marx) téri sortűz (amelyért Biszku Bélát nem sikerült felelősségre vonni 2010 és 2016 között). Az alakulat hivatalos története szerint „az ezred állománya az előzőleg BM állományba tartozó tisztekből és tiszthelyettesekből tevődött össze, akik nagy része a szovjet csapatokkal együtt fegyveresen harcolt az ellenforradalmi bandák ellen.” Mint például Szigetvári Árpád karhatalmista szakaszvezető is.
1957 és 1959 között a Belügyminisztérium II/5-g alosztályánál helyezkedett el operatív munkatársként, amely szervezet feladata „az ellenforradalmárok körözése és felkutatása” volt, vagyis az ’56 utáni megtorlás nyomozati kulcsszervének számított. Korabeli jellemzése erről úgy ír, hogy „operatív feldolgozó munkája eredményeképpen eddig 13–14 személy került őrizetbe”. 1958-ban rendőr századosi rendfokozatot kapott. 1959 és 1961 között elvégezte a Rendőrtiszti Akadémiát, majd ezt követően két évig (1961–63) a BM II/5-d alosztályának főoperatív beosztottjaként dolgozott. Itt a „névtelen levelek és röpcédulák szerzőinek és terjesztőinek felkutatásával” foglalkoztak. Tehát az egykori ávós megtalálta a helyét a Kádár-féle megtorlás szervezetrendszerében, majd az állambiztonság újjászervezett struktúrájában is.
Itteni munkája végeztével őrnaggyá léptették elő és hasonló feladattal bízták meg, mint amivel már Rákosi alatt is: az MSZMP BM III/III. Főcsoportfőnökségi Bizottságában függetlenített párttitkár lett, 1963-tól egészen 1971-ig. 1969-ben elvégezte az MSZMP KB pártfőiskoláját, immár alezredesi rendfokozatban (később a Rendőrtiszti Főiskola tanfolyamaira is járt). Szigetvári pályájának csúcsát 1971-ben érte el: egészen 1983-ig ő vezette a III/III. Csoportfőnökség 3. osztályát, amelynek feladata az „aktív belső ellenség ellenőrzése” volt. 1976-ban ezredesi rendfokozatot kapott, egy időben pedig a Belügyminisztérium párttitkára volt.
Szigetvári osztályának elsődleges feladata az írásban megnyilvánuló ellenséges tevékenység felkutatása és kinyomozása volt. Így a „nem szóbeli úton elkövetett izgatás, közösség megsértése”, vagyis többek között a rendszerellenes röpcédulázás, az ellenséges tartalmú falfeliratok, firkák és levelek tartoztak hozzá. Ezen kívül osztályán foglalkoztak az „F-dossziés személyek és a volt politikai elítéltek ellenőrzésével” is, vagyis beosztottjainak a „veszélyes elemnek” tekintett személyekre és főként a volt ’56-osokra kellett dolgozniuk. 1973/74-ben osztályának két jellemző ügye is volt: az egyik a „»Mindenki érdekelt« című ellenséges tartalmú röplappal” volt kapcsolatban, amely „feltűnő egyezéseket mutat a marxizmus pluralitását hirdető, Jugoszláviában betiltott Prakszis c. filozófiai folyóirat koncepciójával”; a másik pedig egy Budapesten terjedő levél volt, amelyet a Magyar Zsidó Önvédelmi Bizottság jegyzett, és mivel címzettjeit arra buzdította, hogy támogassák Izraelt, az ügy az „ellenséges tevékenységet kifejtő cionisták” feliratú dossziéba került.
Miután a Kádár-rendszer hivatalból a „baráti arab országokat” (mint Egyiptom, a Dél-jemeni Népköztársaság vagy a Ba’ath Párt által vezetett Szíria és Irak) támogatta és Izraellel szemben ellenséges volt, amely miatt pedig kapcsolatban állt az Arafat-vezette PFSZ-szel és más palesztin terrorcsoportokkal, az 1967-es hatnapos háború és az 1973-es jom kippuri háború kimenetele után különös állambiztonsági figyelmet fordítottak a hazai Izrael-barát/cionista körökre. A kommunista rendszer eredendő anticionizmusa egyfelől a dogmatikus nacionalizmus-ellenességből fakadt, másfelől a szovjetbarát arab országok koalíciójára többször is megalázó vereséget mérő Izraellel, mint „imperialista tőkésországgal” is szemben állt, de a szélsőbaloldali antiszemitizmus, valamint a sztálini antiszemita paranoia sokáig érezhető utórezgése sem volt elhanyagolható. A „harmadik világ népeinek antiimperialista harcával való szolidaritás” arab szála elősegítette a Holokauszt elhallgatását és az izraelita felekezet elsorvasztását, amelyet a kapitalizmusért primitív módon „felelőssé tett” zsidósággal szembeni zsigeri gyűlölet is táplált. A III/III. Csoportfőnökség a közel-keleti válság eszkalációjának éveiben szívesen engedelmeskedett a hidegháborús logikának és belső ellenségkereső mechanizmusának – ebben a rendszerben dolgozott vezető beosztásban Szigetvári Árpád is, aki ráadásul a „cionista ügyekre” specializálódott!
Harmincnégy évnyi államvédelmi/állambiztonsági szolgálat után, 1983. május utolsó napján nyugdíjazták, majd még aznap „Szigetvári Árpád rendőr ezredesnek a Belügyminisztériumban végzett eredményes munkája elismeréséül, nyugállományba vonulása alkalmából a Vörös Csillag Érdemrendet adományozta az Elnöki Tanács” (Népszabadság, 1983. június 1. 5). Három és fél évtizedes pályafutása alatt ezzel együtt 16 dicséretet és jutalmat, valamint tucatnyi kitüntetést kapott. Nyugdíjazása után a „karhatalmista bajtársi közéletben” aktívan részt vett. Az egyik ezred megalakulásának 31. évfordulóján, a találkozó 1987-es jegyzőkönyve szerint „a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének részéről Szigetvári Árpád ny. r. ezredes elvtárs szólt hozzá, amelyben méltatta a karhatalmisták 1956-os tevékenységét”.
Szigetvári Árpád nemrég múlt kilencvenéves, a budai Vár „főbejáratába” torkolló egyik vízivárosi utcában él. A súlyos beteg férfi a telefonban annyit válaszolt a kérdésre, amely egy életútinterjú lehetőségére vonatkozott, hogy „ne foglalkozzon velem, egy szó erejéig sem”.
Felhasznált irodalom
A megtorlás szervezete. A politikai rendőrség újjászervezése és működése, 1956–1962. Szerk.: Cseh Gergő Bendegúz–Okváth Imre. L’Harmattan–ÁBTL, Bp. 2013.
Bizalmas nyomozás cionista ügyben. Közli: Kertész Péter In. Hetek, 2005. január 14.
Cserényi-Zsitnyányi Ildikó: Adalékok egy szabotázsper módszertanához In. Betekintő, 2008/1.
Cserényi-Zsitnyányi Ildikó: Kibányászott „lignitbűnök”. A Rákosi-korszak egyik bányamérnök-perének anatómiája In. 2000, 2012/július–augusztus
Farkas Vladimir: Nincs mentség. Az ÁVH alezredese voltam. Interart Stúdió, Bp. 1990.
Gyarmati György: A politika rendőrsége, 1945–56 In. Beszélő, 2000/9–10.
Gyervai András: Titkos Magyarország. „Célszemély”: a társadalom. Kalligram, Pozsony, 2015.
Huszár Tibor: Kádár. II. kötet. Kossuth–Szabad Tér, Bp. 2004.
Kahler Frigyes–M. Kiss Sándor: Kinek a forradalma? Erőszakszervezetek ’56-ban. Püski–Kortárs, Bp. 1997.
Kiszely Gábor: ÁVH, egy terrorszervezet története. Korona, Bp. 2000.
Müller Rolf: Felizgató feliratok In. Betekintő, 2011/1.
Az írás összeállításában nyújtott segítségéért köszönetet mondok a Terror Háza Múzeum történészeinek: B. Varga Juditnak, Balogh Gábornak és Nagy Gergelynek, továbbá Szabó Ákosnak és Virágh Ajtonynak.