Az elmúlt tizenhat év közös nemzeti erőfeszítéseit összegző, sőt azok megszületését történetpolitikai keretbe helyező és ezzel rangját megadó százötven oldalas album született, amely a Hajrá, Magyarország! program keretében készült. Lehetne mindez puszta eredménykommunikáció, amint az ilyesmit kissé leereszkedően hívni szokás, hiszen a számos épületfotó, megújult vagy egyenesen újjáépített helyszínről készített felvétel és a sorra vett témákat illusztráló infografika valóban azokat ez eredményeket veszi számba, amelyek a 2010 és 2026 közötti Orbán-kormányok idején születtek. Az album szövege, melyet az azt kiadó alapítvány főigazgatója, Schmidt Mária Széchenyi-díjas történészprofesszor jegyez, azonban e bízvást felemelő pozitív eredményeket történeti keretbe helyezi, amellyel mindjárt magasabb szinte is emeli őket – a „mit” mellé ugyanis a „miértet” társítja. A Függetlenség kora, amelyet tartalmilag Petőfi Nemzeti dalának refrénjéből származó sorok tagolnak, valóban keretet, divatos szóval élve narratívát ad ahhoz, hogy az elmúlt bő másfél évtizedet ne csak eredményei, hanem céljai felől nézve is értelmezni tudjuk. Ez az írás, amely túl az album ismertetésén, az értelmezőt is értelmezi, azzal tiszteleg a szándék előtt, hogy címét és fejezeteit Petőfi-sorokkal helyettesíti.

MEGJŐ A KOR

A rendszerváltoztatás óta eltelt 36 évben, vagyis az 1989/90 utáni időszakban Orbán Viktor összesen húsz évet kormányzott, amellyel ezen időszak – minden bizonnyal örökös – rekordtartóján túl a modern parlamentáris berendezkedésű Magyarországnak is csúcstartó kormányfője. De immár csak önmagával versenghet abban a tekintetben is, hogy egyhuzamban mennyi időt töltött kormányon, miután Tisza Kálmán 1875 és 1890 között beállított több mint 14 éves rekordját 2021 októberében felülmúlta. Mindez azt is jelenti, hogy az Orbán Viktor kormányfőségével eltelt ezredfordulós koalíciós „polgári kormányzás” négy évét (1998–2002) és a 2010 óta egyfolytában tartó, kétharmados felhatalmazással rendelkező tizenhat évet összeadva a demokratikus Magyarország politikai arculatát, sőt az egész magyar demokrácia jellegét is ő és kormányzása határozza meg.

A magát Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevező politikai rend tizenhat éve azért jelent külön kategóriát, mert egyfelől befejezte a posztkommunizmus két évtizede alatt eltérített rendszerváltoztató folyamatot, másfelől rögvest új rendszer is alkotott, értve alatta az alkotmányos talapzatot, a politikai szisztémát, sőt a társadalmi berendezkedést, de valamelyest a kulturális klímát is. Hogy ennek az új rendszernek mi a karakterisztikuma, azt az őt megelőző húsz évhez, sőt az 1945 óta eltelt időszakhoz képest is meg tudjuk mondani: magától értetődően szemben áll a kommunizmus-szocializmussal, a rákövetkező posztkommunizmussal és az annak tartalmát meghatározó liberális hegemónia minden elemével (neoliberalizmus, igazodó külpolitika, progresszív kulturális napirend), a tényleges tartalmának meghatározása azonban sokkal nehezebb, hacsak nem hagyatkozunk az ellenérdekelt felek körmönfont elnevezéseihez (hibrid rezsim, kompetitív autoriter rendszer, plebiszciter vezérdemokrácia). Ezért telitaláltat az album címe és a mellé társított Petőfi-szellemiség, hiszen minden túlmagyarázás nélkül nevezi a függetlenség korának, vagyis egy önrendelkező, belülről vezérelt berendezkedésnek, amelyet a népszuverenitás kinyilvánítása és a nemzeti szuverenitás képviselete jellemez.

A közelmúlt most már retrospektív egységbe látható folyamataira utal az első bekezdés, amely úgy szól, hogy „2008–2010-ben a transzatlanti pénzügyi világ válsága hazánkat is megroppantotta. A balliberálisok […] felelőtlen gazdaságpolitikája az összeomlás szélére sodorta hazánkat […] 2010-ben a magyarok elsöprő többsége Orbán Viktort és a Fidesz–KDNP-t választotta, mert erős, önálló és szabad Magyarországot akart.” Könyveket írni egyszerűbb erről az egymásba ágyazódó folyamatról és következményéről, de 3-4 sorban visszaadni a lényegét bizony nehéz. De menjünk tovább, mert a kormány a válságok terheit – legyen az a 2008-as pénzügyi krízisé, a 2020-ban ránktörő koronavírus-járványé vagy a 2022 óta tartó orosz–ukrán háborúval kapcsolatban állóké – a posztkommunista kabinetek neoliberális gyakorlatával ellentétben nem az általuk már egyébként is agyonkínzott lakossággal fizettette meg. Sőt, unortodox gazdaságpolitikai lépéseivel megszabadult az IMF-től, visszavásárolta a kritikus infrastruktúrát, növelte az ország aranykészleteit, a munkavállalók és a vállalkozók számára egyaránt kedvező egykulcsos-ösztönző adórendszert vezetett be és a közfoglalkoztatással a hátrányos helyzetben lévőknek is segítséget nyújtott, akik túlnyomó része azóta piaci állásban helyezkezdett el.

A gazdasági talpra állás mellett társadalompolitikai fordulat is bekövetkezett: kiszolgáltatott, hitel- és segélyfüggő, közben túladóztatott emberek helyett munka- és családközpontú életet látunk kiépülni, ami az alkotmányos alapoktól az adórendszerig mindent áthat. Tíz év alatt egymillióval nőtt a munkahelyek száma, sikerült bevezetni és állandósítani a lakossági rezsicsökkentést, számos ingyenes állami szolgáltatás áll rendelkezésre az iskolai étkezéstől a tankönyvellátásig. Mindez persze nem ment sem egyik napról a másikra, sem magától, ráadásul folytonos külföldi ellenszélben kellett véghezvinni.

Az új politikai-társadalmi szisztémának azóta széles követőtábora akadt, melyek közül a legfontosabb a Biden-adminisztráció után éles jobbkanyart vevő Amerikai Egyesült Államok. Ide tartozik, hogy a politikai és a társadalmi rendszer után a külügyi orientáció is más lett, hiszen a magyar érdeket priorizáló, mindenkivel szemmagasságban tárgyaló, a nyugati szövetségi rendszerhez feltétlenül hűnek maradó, de az új világgazdasági lapjárást is idejekorán felismerő és együttműködést kereső kurzus kezdődött.

Az pedig ma már eldőlt kérdésnek számít, hogy Magyarország jól tette-e, amikor 2015–16-ban fizikai és jogi határzárral válaszolt az illegális migráció egész Európát érintő kihívására, ellenállt a nemzetközi pénzügyi körök spekulációinak, nemet mondott a nemek közötti egyensúlyt megbontó nyugati kezdeményezésekre, diverzifikálta oltóanyagbeszerzését és kimaradt a végeláthatatlan orosz–ukrán háborúból.

SZÉP REND

Ha csak és kizárólag a legnagyobb kulturális beruházásokat tekintenénk, akkor azt mondhatnánk, hogy az elmúlt másfél évtized eredményei a dualizmus félévszázadának vívmányaihoz hasonlíthatók. Számos ikonikus épületet felújítottak, köztük a Citadella és a Gellért-hely folyamatban lévő rehabilitációjával, hiszen ott van a Bálna, a Budai és a Pesti Vigadó, az Erkel Színház, a Budai Várnegyed egésze (ami eddig elkészült: Csikós udvar, Főőrség, Honvéd Főparancsnokság, Karmelita kolostor, Királyi Lovarda, Mátyás-templom, Stöckl-lépcső, Szent István-terem), a Kossuth tér és Országház, a Ludovika, a Magyar Állami Operaház, a Millennium Háza, Várkert Bazár és a Zeneakadémia. Új épületek is születtek, mint a Budapesti Music Center, a Magyar Zene Háza, a MOME kampusza, a Nemzeti Táncszínház, a Néprajzi Múzeum vagy a Puskás Aréna. A Liget Budapest Projekt keretében a Városliget egésze megújul. Az átfogó múzeumfelújítások között Nagykőröstől Oroszlányig, Niklától Mohácsig és Monoktól Zalaegerszegig lehetne sorolni a helyszíneket, amint azokat is, ahol színházépület újult meg (Kaposvárott, Debrecenben, Szolnokon).

Az album bőséges példát hoz arra, hogy a nemzet ingó- és ingatlanvagyonában, eszközállományában és lehetőségei tekintetében is gyarapodott az elmúlt tizenhat évben. Az egészségügy szférájában 91 vidéki kórház, 54 rendelőintézet és 107 mentőállomás újult meg, előbbiek tekintetében 23, utóbbiaknál 41 új is épült. 2010 és 2025 között az egészségügyre fordított összegek egyenesen megháromszorozódtak. A minimálbér összege eközben majdnem négyszerese lett, közel teljes a foglalkoztatottság és sikerült látványosan visszaszorítani a feketén való foglalkoztatást, a munkanélküliség pedig 11-ről 4 százalékra csökkent. A nyugdíjak vásárlóértékének megőrzése, a családtámogatási rendszer fenntartása, sőt bővítése és a megfizethető közüzemi díjszabás garantálása nem epizodikus jelenségek, hanem az állam egymással összefüggő stratégiai célkitűzései.

A beruházások, fejlesztések és rekonstrukciók sora minden ágazatban folytatható lenne, a honvédelemtől az állatvédelemig és a sporttól a közlekedésig, de itt is érdemes a tágabb keretet kijelölni. Ez nem más, mint a nemzeti modernizáció reformkor óta ismert programja, amely a nemzeti összetartozás által biztosított társadalmi kohézióban és a mindenki számára egyaránt hozzáférhető közszükségletekben gondolkodik. Ennek is van előképe: a kiegyezéstől az I. világháborúig és a trianoni békediktátumot követő talpra állás éveitől a II. világháborúba való belépésig hasonló törekvések mozgatták a magyar kormányokat. A kedvező történelmi párhuzam mellett azonban riasztó egybeesést jelent, hogy minkét fejlesztő kurzust egy-egy világháború törte derékba, ami figyelmeztető jel napjainkban is. Nem véletlen, hogy a kicsinyes belpolitikai harcok önfelemésztő tusakodása helyett a kormánypártok konfliktushorizontja a közösen elért belső eredmények külső támadásoktól való megvédelmezése és biztonságos folytatása körül állandósult.

KITISZTULT AZ ORSZÁG

Az imént említett korokhoz képest Magyarország ma abban a szerencsés helyzetben van, hogy van önálló stratégiai döntéshozatali képessége: nem egy birodalom része, melyben társállamának nálánál nagyobb szava van, és nem is a vesztesek közé sorolt, éppen feltápászkodó, ellenségektől körülvett kisállam. Az album utolsó bekezdéseinek egyikében olvassuk, hogy „tizenhat év kormányzása egyértelmű ívet rajzol. A múlt visszatartó hibáinak kezelése után a nemzet együttműködését megalapozó rendszer nyugodt időben a fejlődésre és gyarapodásra, az időről időre próbára tevő válságok és viharok idején a közös értékek védelmére összpontosít.” A 2010 óta eltelt időszak lezárta és meg is haladta a múltat, a jövő pedig nem csak, hogy elkezdődött, de folytatódik s most már azt is látjuk, merrefelé.

Schmidt Mária: A függetlenség kora. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, Bp. 2026. 152 oldal