A szélesen értelmezett konzervatív tábor és a kormányzó jobboldal történelmi szövetsége alkotja Magyarország szellemi–politikai centrumát.
A rendszerváltoztatással és az első szabadon választott országgyűlés által megválasztott Antall-kormánnyal megnyílott az út Magyarországon a konzervatív politikai elmélet és a vele szövetséges jobboldali politikai gyakorlat előtt. Ez a kommunista diktatúra negyven éves (1949–1989) hagyományveszejtése miatt egyszerre jelentette a korábbi, százhúsz éves (1825–1945) szerves hagyomány számbavételét és e szellemi örökség kreatív hasznosítását, valamint az európai konzervatív vérkeringésbe való visszatérést.
Az elmúlt bő harminc évben egy szívós felépítési folyamat (Aufbau) során az egymással együttműködő konzervatív gondolat és jobboldali cselekvés olyan párhuzamos szellemi–szervezeti stratégiát hajtott végre, melynek során az új évezredben – 2002-ben indulva, 2006-tól megerősödve, majd 2010-től immár kormányzati pozícióból – vezető szerepre tett szert. Ennek köszönhetően a nemzeti-konzervativizmus ma Magyarországon a domináns ideológia, a jobboldali kormányzás politikai–társadalmi keretét, azaz a Nemzeti Együttműködés Rendszerét pedig konszenzusos hegemóniajellemzi. Ehhez szellemi innováció és politikai rátermettség egyaránt kellett, a két képességet pedig időben össze kellett hangolni, hogy a szellemi menetrend és a politikai napirend kölcsönösen tudja támogatni egymást.
PÁRHUZAMOS ÉLETRAJZOK
A konzervativizmus (újra)felfedezése Magyarországon 1990 után kezdődhetett csak el – napjainkban e most már több mint harmincéves folyamat szellemi és politikai beérésének szakaszában vagyunk. 2010 óta az egymás utáni negyedik kétharmados felhatalmazás és a kormányzás mögött/mellett álló intellektuális erő látványos (és irigyelt) megnövekedése egyaránt ennek bizonyítéka.
Ma már a szűken vett eszmetörténeti szakcikkek bevezető fejezetein kívül nem érdekes a konzervativizmus fogalmát tisztázni, hiszen mindannyian tudjuk, hogy mit értünk alatta. Intézményeink – köztük alapítványok, kutatóközpontok, intézetek, folyóiratok, könyvkiadók, képzési helyek, klubok – megszilárdultak. Mára már van felfedezett és aktualizált gondolati hagyományunk, vannak kanonizált műveink, konszenzus-övezte hőseink, de immár olyan, sokszor meghivatkozott könyveink is, amelyek nem külföldön és nem is a dualizmus idején születtek, hanem az elmúlt évtizedekben keletkeztek, idehaza, hazai szerzők tollából. Van közös nyelvünk, ami bizonyíték arra, hogy a mai magyar konzervativizmus – mely alatt egy széles szellemi vízgyűjtő területtel rendelkező kulturális közeget kell értenünk – a maga útját járja. Ez a szellemi nagykorúság állapota!
A konzervatív szellemi munka, ami a ’90-es évek első harmadában elkezdődött, az ezredforduló után fokozódott, a kettőezres évek első felében konkrét eredményeket ért el. Hogy a 2010-es évektől domináns ideológia legyen. A jobboldali pártpolitikai élet hasonlóképpen nagy utat járt be, a rendszerváltó jobboldali pártok koalíciós kormányzásától kezdve az 1998 és 2002 közötti „polgári kormányzást” követő választási vereség utáni újjászerveződésig. Majd pedig a 2010 és 2022 közötti, egymás után négyszer elnyert alkotmányozó felhatalmazásig. Mindkét munkát ugyanaz az erő hátráltatta: a posztkommunista–liberális blokk, amely 1989/90 után a baloldal képében továbbérvényesítette a diktatúra gazdasági, diplomáciai és szolgálati tehetetlenségi nyomatékát, amelyet a vele szövetkező „demokratikus ellenzék” holdudvara könyörtelen liberális kulturális hegemóniával egészített ki. 1990 és 2010 között így a konzervatív ügy már nyelvileg is diszkreditálódott, a jobboldal pedig két alkalommal (1990–1994, 1998–2002) ugyan – Kövér László szállóigéjével élve – kormányon lehetett, de hatalmon nem.
Mégis, a kezdeti munka a lehetőségekhez képest kedvező feltételekkel indult meg. 1990 és 1993 között egy tőrőlmetszett reformkonzervatív állt az ország élén Antall József személyében, és a ’80-as évek utolsó harmadától kell számítanunk azokat a törekvéseket, amelyek nemcsak közvetlenül az antikommunista politikai fordulathoz járultak hozzá, hanem egy jövőbeli – politikailag is reflektált – hagyománypárti felfogás kialakulásához is (lásd a népiek harmadik nemzedékét, a Hitel folyóiratot, Tőkéczki László munkásságát és a református újjáéledést).
A konzervativizmus feléledésének szimbolikus lépése volt Bethlen István lapjának, az 1927 és 1944 között működő Magyar Szemlének az újraalapítása, amely 1992 óta folyamatosan megjelenik. Szintén szerencsés együttállásnak tekinthetjük, hogy az eredeti angolnyelvű megjelenésekhez képest évtizedes késéssel, de elkezdtek megjelenni a legnagyobb kortárs katolikus filozófus, Molnár Tamás művei anyanyelvén. Hiszen ezzel egy olyan, az Egyesült Államok konzervatívjai között népszerű – Russell Kirkkel és Eric Voegelinnel is baráti viszonyban álló – magyar ember tolmácsolásában olvashatott a közönség közös eszméinkről, aki a kontinentális-francia és nem a tengerentúli-angolszász hagyományhoz állt közel. Molnár professzor első magyarnyelvű könyvét az Eötvös Collegium jelentette meg 1991-ben, a következő években pedig rendszeresen jelentek meg könyvei, gyakran évente kettő is. Idén adták ki a 25. Molnár-kötetet magyarul.
A szellemi impulzusok ekkor már külföldről is érkezhettek: 1995-ben jelent meg az első Scruton-könyv magyarul (Mi a konzervativizmus?), amelyet a kétezres és a 2010-es években féltucatnyi további fordítás követett, nagy népszerűséget szerezve írójuknak idehaza. Jelezve a marxizmus hosszú árnyékát, a konzervativizmus mint eszmerendszer tudományos feldolgozása eleinte importra szorult, értve ez alatt a külföldi szerzők fordításait (Anthony Quinton: A tökéletlenség politikája. 1995, Robert Nisbet: Konzervativizmus: álom és valóság. 1996, Michael Oakeshott: Politikai racionalizmus. 2001), vagy azt, hogy nem minden konzervativizmusról szóló könyv szerzője volt konzervatív (például: Mannheim Károly: A konzervativizmus. 1994). Sőt, kezdetben az is előfordult, hogy olyasvalakik határozták meg a konzervativizmus jelentését (Dénes Iván Zoltán, Ludassy Mária, Kontler László, Szabó Miklós), akik hamis narratív keretet szőttek köré. Manapság ezzel szemben a konzervativizmus-kutatás külön műfaj, hála számos magyar művelőjének. Nekik köszönhetően a konzervativizmus története ma már nem íródik félre.
2002-ben két olyan fordulópont is bekövetkezett, melyek egyike sem függetleníthető az országos politikai eseményektől, sem pedig a szellem birodalmában megtett öles lépésektől. A választások előtt nyílt meg a Terror Háza Múzeum (vezető kurátor és történészi koncepció: Schmidt Mária), amely a történetpolitikai narratívaalkotásban hozott áttörést, ezzel vetve meg egy hosszútávú politikatörténeti változás alapjait. Majd a választások után jelent meg Lánczi András kultikus könyve, a Konzervatív kiáltvány, amely kimondta, hogy „türelmes, lassú, állhatatos szellemi és szervezői munkával lehet eredményeket elérni”, mégpedig egy politikafilozófiailag kidolgozott „konzervatív fordulattal” szállva szembe a restaurált (poszt)kommunista hatalommal.
A 2006-os krízis – a balliberális kormányzat hazugságainak kiderülte és a nyomában járó tiltakozáshullám, valamint a vele szembeni hatósági erőszak – évében jelent meg a dedikáltan szabadelvű–konzervatív Kommentár folyóirat azzal a misszióval, hogy „valahol a végén talán feldereng egy olyan ország képe, amelyben immár nem az alapkérdésekről kell vitázni, mert kialakult konszenzus védi közösségeinket és hagyományainkat”. Tizenkét évet ugorva az időben, 2018-ben ugyanez a lap, a jobboldal számára az egymás utáni harmadik kétharmados parlamenti felhatalmazással végződő választást követően, már minden joggal a következőket írhatta: „A derengést mára itt-ott jól látható körvonalak váltották fel. Magyarország jó ideje a saját útját járja, így csak most igazán nagy a tét. A munka nem kevés: a 21. századi Magyarország időhöz és feladathoz illő kulturális kereteinek megteremtése, védelme, továbbfejlesztése.”
Az elmúlt harminc év időbeli távolságát emellett azon is lemérhetjük, hogy miféle fehér hollónak számított 1991-ben Edmund Burke alapművének megjelentetése (Töprengések a francia forradalomról), és ehhez képest milyen magától értetődő ma a klasszikus és kortárs konzervatív irodalom széleskörű forgalmazása, méghozzá tucatnyi kiadó révén.
Mindez nem következhetett volna be, ha a politikai életben nem történik a szellemmel párhuzamos mozgás! A jobboldal a 2002-es választási vereség után újjászerveződött, egészen pontosan a Fidesz horizontális társadalmi nyitást vitt végbe: azonnal meghirdette a polgári körök mozgalmát, 2003-ban néppártá vált (Gesztenyéskerti nyilatkozat), 2005-ben szövetkezett a KDNP-vel és kezdeményezte, majd megnyerte a 2008-as szociális népszavazást s végül 2010-ben földcsuszamlásszerű győzelmet aratott. A 2010 és 2022 közötti tizenkét év kormányzati politikája nem, hogy felülírta volna az ezredfordulós „polgári Magyarország” célrendszerét, hanem éppen ellenkezőleg: össznemzeti talapzattá bővítette annak polgári platformját. Ez a nemzeti blokk programja.
NEMZETI-KONZERVATÍV KONSZENZUS
Mindez megint csak nem maradt hatás nélkül a hazai jobboldal szellemi környezetére sem. A rendszerváltoztatás idejének hagyománykereső, töredezett világából mára egy fókuszált, de továbbra is változatos kulturális közeg lett. Ez a jobboldali törzsszövetség szervezeti modellje, amelyben néhány alapvető érték és közös cél mentén úgy egyesülnek az egyes törzsek, hogy megtartják saját szállásterületüket.
Lánczi András 2002-ben meg is fogalmazta, hogy mi lehet ez a legnagyobb közös osztó, avagy konzervatív maximum, amikor úgy írt, hogy szükséges, hogy „a jobboldal, amely szerencsére mind világnézetileg, mind képzelőerejét tekintve sokszínű, nyíltan vállalja és kifejezze elkötelezettségét a konzervativizmus valamilyen válfaja mellett.” E körül a nemzeti-konzervatív paradigma körül helyezkedik el ma is a szélesen értelmezett konzervatív tábor és természetes politikai szövetségese, a kormányzó jobboldal. A belülről vezérelt Magyarország programjának része a határvédelem és a gazdasági önállóság megteremtése, a munka- és családközpontú élet rendje, valamint a kulturális szuverenitásvédelmezése.
Ennek a programnak a megvalósítása egyben a magyar konzervativizmus bő kétszáz éves (!) történetének fő szervező eleme is. A nemzeti-konzervatív erők kezdettől fogva a kívülről irányított progresszió mindkét komponensével felveszik a küzdelmet, mivel 1) a birodalmi beolvasztás – katonai, jogi, politikai, gazdasági, kulturális – projektjét ugyanúgy és ugyanazért ellenzik, mint 2) a kierőszakolt haladás szuverenitássértő gyakorlatát. Idehaza az, aki nemzeti, egyúttal konzervatív is, a konzervatív ember pedig szükségképpen nemzeti. Emiatt aztán a nemzeti-konzervatív kifejezés kissé redundáns is volna, ha nem lenne szükséges használatával annak kifejezése, hogy itt mindenekelőtt, sőt mindenekfölött a magyar nemzet mint közösség (állam, társadalom, nép, kultúra) megőrzése a végcél. Röviden: magyar konzervativizmust csak magyar konzervatívokkal lehet csinálni.
Tőkéczki László jó negyedszázada írott programatikus tanulmánya, melynek A mai magyar konzervativizmus forrásaicímet adta, a magyar múlt gazdag tárházából válogatott eszméket kora szellemi–politikai megújulásához. Szorosan együtt kezelte a magyar gondolatot és a hazai gyakorlatot, az előbbiekből fakadóan különösképpen a konzervativizmus esetében. A mai magyar nemzeti-konzervativizmus, mint értékközpont és a jobboldali kormányzat, mint politikai centrum közötti történelmi szövetség idején érdemes megszívlelni zárómondatát, amely arra szólít fel, hogy azon dolgozzunk, hogy „a mai magyar társadalom többsége megértse: egyéni és közösségi sorsának jelenleg egyetlen esélyt nyújtó, újra integrálni képes kifejezései az értékkonzervatív eszmék” (Hitel, 1996/8). Máig ez a küldetésünk.
A szöveg az NKE – Molnár Tamás Kutatóintézet szervezésében megrendezett Magyar konzervatívok sikeres 30 év után című konferencián „Jobboldali reneszánsztól konzervatív korszakig” címmel elhangzott előadás második részének rövidített és szerkesztett változata.