Bár napjainkban érthető módon már egyre kevésbé vetődik fel a „történelem vége” gondolata, a 20. század utolsó és a 21. század első évtizedének ez volt az alaphangja, vezénylő jelszava és felismerhetetlenségig elkoptatott közhelye. Hol a hidegháború végkimenetele, hol Kína WTO-tagsága, hol a globális szabadkereskedelem kiterjedése, hol az iraki rezsimváltás kapcsán vetették fel s magyarázták vele a folyamatokat. Jó ideje azonban nem hallani róla: a történelem vagy újrakezdődött, vagy soha nem is ért véget. A gondolat eredetét azonban érdemes megvizsgálni, hiszen születésénél a kisajátítás, a félremagyarázás és a hübrisz egyaránt szerepet játszott.

AZ UTOLSÓ FILOZÓFUS

G. W. F. Hegel (1770–1831) a német idealizmus atyamestere, a romantika korának jellegadó gondolkodója, a napóleoni háborúk utáni Európa vezető filozófusa, a Porosz Királyság reformista ideológusa és a Berlini Egyetem sztárelőadója volt. 1822-től egészen kolerában bekövetkezett 1831-es haláláig tartotta itt előadásait a világtörténelem filozófiájáról. Halála után hat évvel saját feljegyzéseiből és hallgatói jegyzeteiből adták ki Előadások a világtörténet filozófiájáról című posztumusz művét. Cioran szerint „a filozófus úgy építi föl rendszerét, mintha ő lenne a világon az utolsó filozófus, rendszere a legvégső rendszer”. Ennek kitüntetett példája éppenséggel Hegel életműve, aki ezekben a berlini előadásaiban filozófiai rendszerének lényegét a világtörténelem folyamatának magyarázatán keresztül nyilatkoztatta ki. Merthogy ez valóban kinyilatkoztatás volt, az egyetemi katedráról Hegelen keresztül maga a világegyetem szólott a hallgatókhoz!

A nagyszabású munkában Hegel az ókori Kelettől egészen a francia forradalom utáni Nyugatig követte végig az emberiség történelmét, melyet egységes történetfilozófiai keretbe helyezett. Úgy vélte, hogy a világtörténelem logikus és céllal rendelkező eseménytörténet, melynek lényege, hogy a Világszellem (Weltgeist) rajta keresztül s benne nyilvánul meg. Amint írta, „a világtörténetben minden észszerűen ment végbe, […] a világtörténet észszerű, szükségszerű menete volt a világtörténetnek”. Vagyis a világtörténelem a szellem kibontakozásának egyetemes színpada, rövidebben: a világtörténet a Világszellem története.

Ez azt is jelentette, hogy úgy tartotta, az egyes népek ennek a fejlődésnek különböző fázisát testesítik meg, azaz mindegyik „népszellem az általános szellem egy különös alakban”, az általuk alkotott államok pedig a szabadság fokozatos kibontakozásának egyes szakaszait valósítják meg. Hegel ennek ellenére, vagy éppen ezért, határozottan elítélte a korabeli liberalizmust, amelyet puszta absztrakciónak tartott.

Jellemző összefoglalása szerint „az egész világtörténet nem egyéb, mint a szellem megvalósulása és vele a szabadság fogalmának fejlődése […] az állam a szabadság világi megvalósulása”. Kicsit érthetőbben, a világtörténelemben a szabadság kiteljesedését tapasztalhatjuk, mégpedig legjobban az államok működésén keresztül. Az alapgondolat bizonyos szempontból nem más, mint a Gondviselés történelemfilozófiai megfogalmazása, különösen azért, mert egy helyen maga mondja ki, hogy „a világszellem megfelel az isteni szellemnek”, az előadássorozat pedig azzal a mondattal zárul, hogy „az, ami történt és mindennap történik, nemcsak Istentől jön és nincs Isten nélkül, hanem lényegileg Istennek a műve”.

VASÁRNAPI FILOZÓFIA

Bár Hegelnél a történelemnek, mint olyannak a vége szakadása nem fordul elő, gondolatmenetét mégis ebbe az irányba térítették el. A „történelem vége” tézis első megfogalmazója Alexandre Kojève volt. 1902-ben Moszkvában született felsőközéposztálybeli családban, nagybátyja Vaszilij Kandinszkij volt. Mint orosz emigráns Heidelbergben és Berlinben tanult, majd egy véletlen találkozásnak (ti. házas szeretőjének az orosz–francia filozófus, Alexandre Koyré a sógora volt) köszönhetően 1933 és 1939 között Párizsban tartott népszerű Hegel-előadásokat, amelyek jegyzete 1947-ben jelent meg (Bevezetés Hegel olvasásába). Ezekben kifejezetten A szellem fenomenológiáját magyarázta, azt is az úr és szolga viszonyára szűkítve, mégpedig úgy, hogy miután az „elismerését folyó küzdelem” lassan kizár minden ellentmondást, megvalósul az „egyetemes elismerés”. Kojève úgy vélte, hogy a napóleoni háborúk alatt lezárult a történelem, úgy értve, hogy a francia forradalom eszméi fokozatosan megvalósulnak s eztán legfeljebb „tartományok felzárkóztatása” történik.

Kojève baloldali hegeliánus volt, aki 1943-ban arra jutott, hogy idővel az egész világon egyetlen „egyetemes és homogén állam” fog megvalósulni (A jog fenomenológiája). A háború után felhagyott a filozófiával és a francia állam szolgálatba állt (a pletykák szerint párhuzamosan a KGB-ébe is), mégpedig mint elnöki tanácsadó és a Negyedik Köztársaság gazdasági minisztériumának főtárgyalója. Amikor a hallgatói jegyzeteiből sajtó alá rendezett Hegel-előadásait szedte a nyomda, ő éppen Franciaországot képviselte a Marshall-segélyről folyó tárgyalásokon. Vezető gazdasági diplomataként érte szívroham 1968-ban, miközben Brüsszelben az Európai Gazdasági Közösség megbeszélésén ült. Tárgyalóképessége legendás volt, állítólag ennek köszönhette, hogy a német megszállás alatt Vichy-Franciaországnak és az Ellenállásnak is dolgozott, és amikor végül elkapta a Gestapo, kidumálta magát.

Ha Kojève nem is volt „veszélyes pszichopata” (Roger Scruton), azért mint afféle „vasárnapi filozófus” (Marco Filoni) valóban hitt abban, hogy a nemzetek korát a birodalmaké váltja fel, amely előkészíti a történelem végét. Merthogy, szerinte a szovjet és az amerikai rendszer, azaz a kommunizmus és a liberalizmus abszolút értékben nem különbözött egymástól, sőt egy lassú konvergenciafolyamat révén összeolvadnak, ennek köszönhetően pedig megvalósul az egységes világállam. Leo Strauss-szal vitatkozva úgy vélte, hogy idővel „a zsarnokokból ügyintéző lesz”. Éppen emiatt gondolta, hogy az európai egységesülés projektje tükrözi legjobban a történelem végét, ezért is állt a szolgálatába.

Kojève hatása hatalmas volt: neve összefüggésbe hozható az 1951-ben megalapított Szén- és Acélközösség és az 1958-ban tető alá hozott Európai Gazdasági Közösség létrehozásával, valamint ahhoz is volt némi köze, hogy Franciaország 1966-ban kivonta hadseregét a NATO integrált katonai parancsnokságából és kétszer is megvétózta Nagy-Britannia közöspiaci csatlakozását. A háború utáni francia filozófusnemzedék tagjai mind látogatták előadását (köztük Raymond Aron, Georges Bataille, André Breton, Jacques Lacan, Maurice Merleau-Ponty), hatott Sartre marxista egzisztencializmusára, rajta keresztül pedig Simone de Beauvoir-ra és Frantz Fanonra. Kojève, „a 20. század legintelligensebb marxistája” (Allan Bloom), egyszer azt mondta Raymond Aronnak, hogy azért áll a francia állam szolgálatába, mert „meg akarom tudni, hogyan csinálják a történelmet”. Pontosabban hogyan járulhat hozzá a véget éréséhez.

TÖRTÉNELMI SZEZONVÉG

A ’80-as évek elején-közepén felderengett, hogy a kommunizmus illúziójának helyébe egy másik lép, amely szintén univerzális igényekkel lép fel és a világ egységének megteremtésével a történelemre is rácsapja a koporsófedelet. Carl Schmitt már a kezdet kezdetén, az ’50-es évek elején megállapította, az amerikai-liberális és a szovjet-kommunista törekvés történetfilozófiailag azonos természetű, hiszen mindketten globális tudományos-technikai progressziót és nemzetközi egységesülést céloznak. És lőn: a hidegháború végeztével az Egyesült Államokkal együtt a liberális paradigma is győzedelmeskedett és az egyedül érvényes világmagyarázó elvként tűnt föl.

Annak gondolatát, hogy 1989-ben nem csak a hidegháborúnak lett vége, hanem a nemzetközi konfliktusoknak is, sőt nem csak a század ért véget, hanem vele együtt maga a történelem is, a japán–amerikai Francis Fukuyama fogalmazta meg a maga keresetlen módján. Ha fél évszázaddal korábban Hegel világtörténelemmel kapcsolatos filozófiáját Kojève egyszerűsítette le, akkor őt Fukuyama vulgarizálta. Fukuyama a Cornell Egyetemen tanult Allan Bloomnál, aki Strauss-tanítvány volt és 1969-ben Kojève fő művének angol kiadását szerkesztette. Bloom kérte fel Fukuyamát, hogy 1989 elején egy Chicagóban rendezett konferencián adjon elő. Ebből lett A történelem vége? című írás, amely az év nyarán – fél évvel a berlini fal lebontása és a máltai találkozó előtt – a neokonzervatívok vezető lapjában meg is jelent.

Fukuyama ebben azt írta, hogy a 20. század kollektivista ideológiáit a két világháborúban, majd a hidegborúban végleg legyőzte az amerikai rend, amely alatt a szabadpiaci kapitalizmus és a liberális demokrácia frigyre lépését értette. Megfogalmazása szerint ezzel „kimerült minden életképes alternatíva a nyugati liberalizmussal szemben […] Amit most megélünk […] a történelemnek mint olyannak a vége: vagyis az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja, valamint a nyugati liberális demokráciának mint végső kormányzati formának az általános bevezetése.” Az esszében szó szerint idézte „az univerzális homogén állam eszméjének győzelmére” vonatkozó kojèvi frázist, amit „az 1945 után megteremtett európai civilizáció, valamint ennek észak-atlanti és ázsiai hajtásai” körül lokalizált.

1992-ben tézisét egész könyvé bővítette, ez volt a híres-neves A történelem vége és az utolsó ember, a neoliberális világrend korszellemét tökéletes tükröző mű. Már a bevezetésben kijelentette, hogy „Alexandre Kojève 20. századi filozófus, Hegel nagy értelmezője rendíthetetlenül állította, hogy a történelem véget ért, mivel az »egyetemes és egységes állam«, ahogy nevezte – vagyis a mi fogalmaink szerint a liberális demokrácia – az úr–rabszolga viszonyt az egyetemes és egyenlő elismeréssel felváltva végleg megoldotta az elismerés kérdését.” Vagyis afféle liberális hegeliánusként úgy értelmezte (félre) a világ folyását, hogy a globális szabadság – melynek megtestesítője az amerikai liberális demokrácia volna – terjedése előtt immár nem áll semmilyen akadály, így a nagy összecsapások és megrázkódtatások, valamint ezek története, vagyis maga a történelem, szépen csendesen végéhez ér.

A könyvben feltette a nagy kérdést: „Vajon a 20. század végén érdemes-e, értelmes dolog-e ismét egy összefüggő, logikus és irányzatos Történelemről beszélni, melynek során az emberiség nagyobbik része végül is eljut a liberális demokráciába? Következtetésem és válaszom: igen, mégpedig két különálló okból. Az egyik a gazdasággal kapcsolatos, a másik pedig azzal, amit az »elismerésért való küzdelemnek« nevezünk.”

A hosszú könyv mindennél beszédesebb lényegi részben, amely A liberális világforradalom címet kapta, azt írta, hogy „a liberális demokráciához vezető egyetemes és irányzatos történelem” kisebb-nagyobb zökkenőkkel, de kétségtelenül folytatódik tovább, ennek következtében pedig „az emberiség történelme folyamán megjelenő összes kormányzati formából […] a 20. század végére egyetlenegy maradt ép és életképes: a liberális demokrácia. Hogy pontosabbak legyünk: ami diadalmaskodik, az nem annyira a liberális gyakorlat, mint inkább a liberális eszme. Vagyis a világ igen nagy részén jelenleg nincs olyan egyetemességre törekvő ideológia, amely versenytársa lehetne a liberális demokráciának”. Ha márpedig ez így van, akkor megállapítható, hogy „mintha az »egyetemes történelem« a liberális demokrácia irányába haladna […] ha már eljutottunk odáig, hogy nem tudunk olyan világot elképzelni, amely gyökeresen más lenne, mint a miénk, és rendje lényegesen jobbnak ígérkezne a jelenleginél, akkor kénytelenek vagyunk számításba venni, hogy talán maga a Történelem is a végéhez ért.” Íme, a Thatcherhöz köthető „there is no alternative” mondás a történelemben.

A TÖRTÉNELEM VÉGE ÉS AMI UTÁNA KÖVETKEZIK

Ha a történelemnek magától nem akarna vége szakadni s nem függesztődne fel érdeklődés hiányában sem, akkor segíteni kell neki. Míg Kojève a lassú unalomba fullasztásban hitt, amelyet az eurobürokrácia érthetetlen technikai nyelvezetének halk mormogása kísér, addig Fukuyama 1997-ben részt vett a Project for a New American Century nevű neokonzervatív lobbicsoport megalapításában és tíz éven keresztül minden amerikai katonai intervenciót támogatott. A „történelmi szezonvég” (Emil Cioran) azonban csak nem jött el, a történelem egyszerűen nem akart véget érni, sőt minél inkább erőlködtek azon, hogy Wilson elnökkel szólva „biztonságossá tegyék a világot a demokrácia számára”, annál több probléma ütötte fel a fejét.

Bár a ’90-es években szerte Nyugaton úgy látták, hogy „a századvég üres strandként terpeszkedik előttünk” (Jean Baudrillard), mégiscsak bekövetkezett a történelem végének a vége, az ironikus end of the end of history. Azok a kortárs folyamatok, amelyek a nemzetközi kapcsolatokban és az egyes államok belpolitikájában szerepet játszanak, csak erősítik ezt a felismerést, gondoljunk akár a nagyhatalmak színre lépésére, akár az illiberális fordulatra. E kettő együtt márpedig egy posztliberális világ meglepetését tartogatja. A történelem visszajött a szabadságáról.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Jean Baudrillard: The Illusion of the End [1992] transl. Chris Turner, Stanford UP, Stanford, 1994.

Émile M. Cioran: Kalandozások [1995] ford. Farkas Jenő, Palmart, Bp. 2004.

Francis Fukuyama: A történelem vége? [1989] (ford. Zalai Edvin) Világosság, 1990/1.

Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember [1992] ford. Somogyi Pál László, Európa, Bp. 1994.

G. W. F. Hegel: Előadások a világtörténelem filozófiájáról [1837] ford. Szemere Samu, Akadémiai, Bp. 1966.

Alexandre Kojève: Introduction to the Reading of Hegel: Lectures on the Phenomenology of Spirit [1947] Cornell University Press, Ithaca, 1980.

Alexandre Kojève: Outline of a Doctrine of French Policy (1945. augusztus 27.) Policy Review, 2004/augusztus–szeptember

Mark Lilla: A zabolátlan értelem. Értelmiségiek a politikában. ford. Zsélyi Ferenc, Európa, Bp. 2005.

Molnár Gusztáv: Kojève, Hegel és a történelem vége. Kellék, 53. szám, 2015.

Leo Strauss: On Tyranny (jav. és bőv. kiadás) University of Chicago Press, Chicago, 2000.