Személyesen csak egyszer találkoztunk, tavaly május 24-én, az 5. Orbán-kormány beiktatásakor, amikor az Országház oldalbejáratában Csák János bemutatott neki. A hetekben éppen Nagyvilág-béli esszéit olvastam újra egy éppen készülő, jelen olvasható íráshoz, és antikváriumban vettem meg gyűjteményes köteteit, a Hatalomgyakorlás az MSZP–SZDSZ koalíció idején című 1999-es cikkgyűjteményét és A rendszerváltás rendszere, illetve A történelem főutcáján címmel a Cikkek, esszék, elemzések két, 2006-ban megjelent kötetét. Ekkor jött a legsújtó hír: május 25-én elhunyt Tellér Gyula (1934–2023) József Attila- és Széchenyi-díjas műfordító, szociológus, költő, esztéta, egykori parlamenti képviselő és miniszterelnöki tanácsadó.

Tellér Gyula Weöres Sándor bíztatására lett fordító, 1957-től kezdve öt idegen nyelvből magyarított (többek között Brechtet, Fitzgerald-t, Flaubert-t, Grasst, Majakovszkijt, Nehrudát, Paszternakot, Petrarcát, Poe-t, Stendhalt és Verlaine-t). Miután saját megfogalmazása szerint a fölsőfokú továbbtanulás lehetőségét „szocialista numerus clausussal elvették” tőle, jónéhány évig vidéki és kerületi iskolákban tanított, majd 1966-tól egészen 1994-ig a Szövetkezeti Kutatóintézet munkatársaként dolgozott. Részt vett a Szabad Demokraták Szövetségének megalapításában, sőt az első szabadon választott országgyűlésben a pártot képviselte. Mint a párt országos tanácsának tagja, már 1991–92-ben óvta a szabaddemokratákat a posztkommunista szocialistákkal való szövetkezéstől. Amikor ez 1994-ben – ráadásul kormánykoalíció szintjén – bekövetkezett, kilépett. 1994-től a Fidesz és személyesen Orbán Viktor tanácsadója lett, majd részt vett a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület megalapításában. 1996 és 1998 között az MTV Közalapítvány kuratóriumának Fidesz által delegált elnökségi tagja volt.

A „polgári” jelzőt és a polgárosodás ideáját kezdettől fogva koncepciózusan, azaz történeti és politikai értelemben egyaránt fölkaroló Tellér az első Orbán-kormány alatt, azaz a „polgári kormányzás” idején a Miniszterelnöki Hivatal politikai elemző főosztályát vezette. 1999-től a XX. Század Intézet tudományos igazgatója volt. A történet- és emlékezetpolitikai műhely tudásbázisán jött létre 2002 februárjában Schmidt Mária vezetésével a Terror Háza Múzeum. A Múzeumot és jelen sorok szerzőjének munkahelyét, a XXI. Század Intézetet is fenntartó Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány nevét ő adta. Az ezredfordulótól öt éven keresztül a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanított, aztán 2006 és 2010 között ismét országgyűlési mandátumot szerzett, a Fidesz–KDNP-listáján. A kormányváltást követően, egészen halála napjáig, Orbán Viktor miniszterelnöki tanácsadójaként szolgált.

RENDSZERVÁLTÁS UTÁN KORSZAKVÁLTÁS

Tellér Gyula már 1994 május–júniusában kétrészes cikket közölt a Magyar Nemzetben, amelyeket egy közös, A rendszerváltás rendszere cím alá sorolt 2006-ban megjelent cikkgyűjteménye első kötetében, amelyet szintén ezzel a főcímmel látott el. Fontos volt tehát számára ez a vitathatatlanul jól megtalált, szuggesztív kifejezés: a „rendszerváltás rendszere”, amelyet 1994-ben úgy definiált, hogy „Magyarországon egy sajátos átmeneti gazdasági-politikai rendszer jött létre” (kiemelés tőlem). Ez alatt azt értette, hogy az 1989/90-es átmenettel, amint a rendszerváltoztatás lefolyását néhányan valóban nevezik is, pontosan az a gond, hogy átmenetet jelentett s ráadásul nem is fejeződött be. Nem cezúra volt, a teljes végre rákövetkező új kezdet, hanem állandósult átmenet, így ennek megfelelően – az egymással összefonódva továbburalkodó tulajdonosi, politikai és médiaelit révén – inkább a megelőző rendszerrel való kontinuitás dominált, mintsem a szakítás. Ebben azok a nyugati/transzatlanti hálózatok is érdekeltek voltak, amik már a ’70-es évek közepén-végén elkezdték, majd a ’80-as évek első harmadában egészen nyíltan folytatták a magyar „népgazdaság” integrálását a globális világgazdaságba (nemzetközi hitelezők, IMF és Világbank).

Tellér Gyula öt év eltéréssel két nagyesszét írt a Nagyvilágba, az elsőt 2009 végén Rendszer-e a rendszerváltás rendszere?címmel, a másodikat 2014 tavaszán Született-e „Orbán-rendszer” 2010 és 2014 között? címmel. A két írás szorosan összefüggött egymással, politikatörténeti helyzetük szintén rokonítja őket, hiszen előbbi a 2010-es választások előtt egy évvel, utóbbi pedig a 2014-es választások előtt pár hónappal született. Mindkét szöveg szorosan rendszerelméleti tanulmány, amelyek folytatólagosan foglalkoznak az 1989/90 utáni két évtized politikai, gazdasági és társadalmi rendszertanával, valamint a lezárására irányuló törekvések hosszú ideig tartó kudarcával, majd pedig a sikerük utáni új rendszer mibenlétével. Röviden arról van szó, hogy előbbiben olvasható megállapítása szerint az 1989/90-es rendszerváltoztatás utáni berendezkedés „az átmenet folyamatát változtatta […] önálló rendszerelméleti entitássá”, melynek leglényege a megelőző struktúrák továbbélése és az átmenet rendszerének – leginkább külső forrásokra hagyatkozó – újratermelése.

Alaptétele szerint ebben a helyzetben két erő küzd egymással: az állandósult átmenet fenntartásában, méginkább az átmenet állandósításában érdekelt posztkommunista–neoliberális csoport, valamint az 1989/90-ben megkezdett folyamat mihamarabbi befejezését és egy valóban új – mégpedig önerőn alapuló, magabíró – rendszer létrehozását célul kitűző polgári-nemzeti oldal. A makroszociológiai frontvonal a következő: „A késő kádári uralkodó csoport a volt állami és szövetkezeti tulajdon megszerzése révén, a sajtó és az eszmetermelés műhelyeinek birtoklása révén és a globális struktúrákhoz való kapcsolódás révén kívánja hatalmát megörökíteni. A polgári csoport a gazdasági és társadalmi közép megerősítésével, a polgári társadalmi és politikai bázis létrehozásával s a gazdaság fellendítésével”. Mintegy húsz évig tartó küzdelmük ezek szerint nem is igazán a rendszerváltoztatás értelmének meghatározásáért, történetfilozófiai jelentésének rögzítéséért és társadalomtörténeti eredményének kanonizálásáért folyt (mindez úgyis csak akkor lesz aktuális, ha végre-valahára lezárul), hanem a „rendszerváltás” végtelenítése és az egyszer és mindenkorra való bevégzése között zajlott.

A 2009-es gondolatmenet folytatása úgy hangzik, hogy a „rendszerváltás rendszere” saját anyagi-biológiai és szellem-erkölcsi alapjait másfél-két évtized alatt egyszerűen fölélte, szabatosabban szólva áruba bocsátotta és lerombolta, s 2006 és 2008 között mindenki számára világossá vált, hogy a tömeges munkanélküliség maradandósága, a Nyugat felé való végzetes eladósodás és a nemzeti közmorál szétesése nem rendszerhiba, hanem maga a rendszer. Amint a rá jellemző elemzői nyelven írta, „a rendszerváltás rendszerének összeszereléséhez és működésbe hozásához szükséges alkatrészek” az 1989-ben módosítgatott régi-új alkotmány, a tulajdonosi szerkezet, a szocialista–szabaddemokrata pártszövetség és a kulturális hatalmat gyakorló értelmisége voltak.

A második írás a 2. Orbán-kormány tevékenységét tekintette át, mégpedig abból a szempontból, hogy sikerült-e lezárni a „rendszerváltás rendszerét”, és helyébe egy új, „nemzeti rendszert” életbe léptetni. Válasza szerint, idézem, „igen, 2010 és 2014 között született új rendszer. Vagy legalábbis »elkezdett születni«.” Ennyiben tehát a „rendszerváltás rendszerének” nagy nehezen helyreillesztett záróköve egyszersmind a „nemzeti rendszer” alapkőletétele volt! A gazdasági, a társadalmi, a politikai és a kulturális rend egytől-egyig, „minden: változásért és újért kiált itt” (Ady Endre)! Az Új és életerős harcol a Régi és elaggottal, amely helyzetben a konzervatív a forradalmi és a progresszív a reakciós. Az Országgyűlés 2010. június 16-i (1/2010) politikai nyilatkozata úgy fogalmazott, hogy az „átmenet két zavaros évtizede után” a választók akaratából új rendszer született: „Az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy ezt az alkotmányos keretek között megvívott forradalmat elismeri és tiszteletben tartja. Az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy az áprilisi választásokon új társadalmi szerződés született, amellyel a magyarok egy új rendszer, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megalapításáról döntöttek” (kiemelés tőlem).

A Nemzeti Együttműködés Rendszere, amely tehát deklaráltan a „rendszerváltás rendszerének” helyébe lépett, politikailag az új többség létrejöttével (törvényhozási kétharmad), közjogilag pedig az Alaptörvény 2012 első napjától való hatályba lépésével született meg, mely utóbbi az individualista–kozmopolita szellemiségű posztkommunista toldozgatott-foltozgatott jogszabállyal szemben egy nemzet, család és munka központú, azaz közösségelvű–nemzeti keretrendszer. Erről írta Tellér 2014-ben, hogy „ha az itt vázolt rendszer felépül, azt méltán nevezhetjük a rendszerváltás rendszere képében félbemaradt rendszerváltás betetőzésének, sőt meghaladásának, ahhoz képest új, második, »valódi« rendszerváltásnak.”

NEMZETI EGYÜTTMŰKÖDÉS RENDSZERÉBŐL ORBÁN-KORSZAK

Folytassuk is innét! Tellér szerint az alkotmányos alapok, a gazdaság szerkezete és a médiaviszonyok az első négy év alatt jelentősen megváltoztak, sőt Wéber Attila szerint a későbbiekben „a hatalmat közel tízéves kormányzás után […] a társadalom jelentős többsége is elfogadta, egy része szívesen csatlakozott az »új erőhöz«”. E megállapítások óta újabb egy-két ciklus telt el, amely még mélyebbre ható változásokat hozott, amik immár nem csak a hazai pártrendszert, hanem a társadalom szerkezetét is átalakították, és elkezdtek mindennapjainkba diffundálni. Ezen a ponton érdemes idézni Csurka István megjegyzését, amelyet alig nyolc hónappal (!) a 2010-es kormányprogram beterjesztése és a médiatörvény ellen éppen zajló nemzetközi kampány kibontakozása idején fogalmazott meg, miszerintis „ahhoz a megújuláshoz, amelyet Orbán Viktor bejelentett, és amelyet a Fidesz-program célba vett és amelynek első lépéseit már gyakorlatban is megtette, nem elegendő négy év. Legalább nyolc kell hozzá, de inkább két emberöltő.”

G. Fodor Gábor már 2021-ben, azaz a sorrendben negyedik kétharmados parlamenti felhatalmazással végződő választás előtt egy évvel azt az alcímet adta írta híres, Az Orbán-szabály című könyvének, hogy az tíz fejezetben számol be „az Orbán-korszak első tíz évéről”. Aztán az 5. Orbán-kormány beiktatásának első évfordulóján, 2023 tavaszán egyenesen úgy fogalmazott, hogy „a korszak, amiben élünk, az Orbán-korszak”, hiszen egyfelől „a választók is berendezkedtek a Fideszre, egy nagy részük hangosan támogatja, egy másik, hasonlóan terjedelmes része meg elfogadja és tudomásul veszi, hogy »amíg élek, addig a Fidesz lesz kormányon«”, másfelől idehaza érdemleges politikai kihívás sem éri a kormánypártot, legalábbis egy, de az is lehet, hogy két cikluson belül sem. Ez utóbbin különösen érdemes eltöprengeni, főleg abból a szempontból, hogy a hazai baloldal iránt nem azért csökken-e látványosan a társadalmi-politikai érdeklődés, mert a rendszeren kívül helyezi el magát? Azaz a fő tévedés odaát abból fakad, hogy kormányellenzék helyett rendszerellenzék akarnak lenni, ám a választóknak utóbbira egyszerűen nincs szükségük, ugyanis elégedettek a fennálló rendszerrel.

A rendszerteremtő, egységes kormánypártok és a több szempontból is rendszertelen, töredezett baloldali ellenzék között fennálló személyi, szervezeti és szellemi különbségek nagyságára a legjobb kifejezés a stratégiai aszimmetria. A két oldal politikai vezetés, elméleti és gyakorlati „kormányzástudás” (G. Fodor Gábor), intézményi szervezettség és intellektuális felkészültség tekintetében egyszerűen nem vethető össze. Vegyük tekintetbe, hogy annak idején a Fidesznek is nyolc ellenzékben töltött évbe tellett kormányra kerülnie, pedig 2002-es vereségéből idejekorán ébredt, politikai és társadalmi szövetségépítését hamar elkezdte és szívós következetességgel folytatta (időrendben: polgári körök, néppártosodás, pártszövetség a kereszténydemokratákkal, szociális népszavazás), a jobboldali tábor egyetlen vezetőjének személye pedig mindvégig megkérdőjelezhetetlen volt, és az ma is. Ehhez képest a baloldalon nemhogy az egységesülés folyamata nem kezdődött el, de szervezetei és ezek vezetői egyre-másra szaporodnak, a nagy társadalmi ügyek képviselete helyett legföljebb szubkulturális mikrotémáik vannak, ideológiai munkát pedig egyáltalán nem végeznek. 2010 óta a mérleg így fest: itt permanens kormányzás, ott permanens válság. Valóban úgy áll tehát a helyzet, amint a XXI. Század Intézet elemzése megállapítja, hogy „a baloldal mintegy másfél évtizedes lemaradásba került a közösség- és szervezetépítésben”.

Ha a ciklusról-ciklusra kibontakozó választói akarat alakulását nézzük, akkor le kell szögezni, hogy a 2010–12 közötti fundamentális változásokat azóta még három alkalommal szentesítette, minduntalan alkotmányozó többséget adva végrehajtójának, a nép. És akkor az elmúlt tizenhárom év három önkormányzati és két európai parlamenti választásának végeredményét nem is számoltuk, amint az sem, a Fidesz voltaképpen már a 2006 őszi helyhatósági és a 2009-es EP-választásokat is megnyerte. Azaz tizenhét éve folyton győz. Onnan is nézhetjük a dolgot, hogy míg a „rendszerváltás rendszerében”, vagyis az 1990 és 2010 közötti időszakban megtartott öt választás közül négy egyben kormányváltást is eredményezett, hiszen regnáló kormány csak 2006-ban kapott felhatalmazást a folytatásra, addig a Nemzeti Együttműködés Rendszerében megtartott három választás során mindig bizalmat szavaztak a Fidesz–KDNP-nek.

A hazai pártrendszer tekintetében a 2022-es választások végeredményeként nem egyszerűen a 2010 és 2019 között fennállott „centrális politikai erőtér” újjáépüléséről van szó, hanem arról, hogy a Fidesz–KDNP a magyar politikai rendszer domináns pártja lett és minden esélye megvan arra, hogy hosszútávú korszakot alakítson ki. A jelenlegi kormányzati ciklus negyedét májusban magunk mögött hagytuk, 2024 júniusában egyszerre lesznek európai parlamenti és önkormányzati választások, amely egyben afféle félidei választásnak is beillik – jelen tudásunk szerint az ellenfél nem lesz képes rajtvonalhoz állni, sőt a padlóról sem felkelni. Utána két év múlva, 2026-ban lesznek parlamenti választások. Ismét csak a mostani körülményeinkből kiindulva, belpolitikai veszély nem fenyegeti a Fidesz–KDNP 2030-ig tartó kormányzását. Egy ilyen hosszú ideig tartó, ráadásul töretlen népszerűségű kormányzás joggal veti fel az önálló rendszer kialakulásán is túli, korszakos jelentőséget. A jobboldal sorrendben negyedik, kétharmados felhatalmazást eredményező választási győzelme után, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének tizenharmadik évében, tehát politikai értelemben már biztosan Orbán-korszakról kell beszélnünk.

Végezetül vessünk egy pillantást arra is, hogy ellenségei, ha egyáltalán a miniszterelnök nevével fémjelzik a rendszert, akkor jelzőként használva valami eleve minősített kormányforma elé illesztve teszik (Orbán-diktatúra, Orbán-rezsim), a legjobb esetben, bár akkor is csupán ironizálva, saját önelnevezését használják rá (úgymint „a NER”, Élet a NER-ben, NER-lovagok). A legszívesebben a nyugati tranzitológia-diskurzus fogalmaival jelölik, amellyel egyszerre tesznek eleget a névfelejtésnek, a progresszív nyelvpolitika elvárásainak és a politikai besorolás aktivista tudományosságának (autoriter rendszer, féldemokrácia, hibrid rezsim, kompetitív autoriter rendszer, maffiaállam, választási diktatúra). Némiképp érthető, hogy nem nevezik „Orbán-korszaknak”, hiszen azzal elismernék kivételességét, korszakosságát, azaz történelmi jelentőséget tulajdonítanának neki. Visszatekintve azonban már most tudjuk, hogy „a 2010-es évek Orbán Viktor évei voltak Magyarországon” (Schmidt Mária) s mi több, előretekintve könnyen lehet, hogy a 2020-as évek is azok lesznek. Ez így már két teljes évtizedet jelent, ami aligha a véletlen műve, „megvett” választók szeszélyének eredménye, a TV-híradó hatása vagy mélyebb/magasabb jelentés nélküli történeti anomália. A NER tehát nem a kivétel, hanem a norma.

A MÁSODIK HÚSZ ÉV

Mostanra már nem csak arról van szó, hogy legalább középtávon érvényes a megállapítás, mely szerint „belátható időben nem fog változni a rendszer” (Parti Nagy Lajos), sőt már most igaz, hogy „mindenki ezt a korszakot Fidesz-korszakként fogja leírni” (Kövér László), de arról is, hogy ennek oka abban keresendő, hogy „ez a párt érti ezt az országot” (Tölgyessy Péter), ráadásul a magyar történelem domináns pártoknak kedvező mintázata is a kezére játszik, hiszen „a magyar társadalom nem tagolódik oly módon, hogy arra győztes ellenzéki stratégia lenne építhető” (Csizmadia Ervin). E megállapítások mind-mind egy hosszútávú történelmi-társadalmi folyamatra utalnak. Ilyen, többévtizedes (évszázados?) távlatokat szem előtt tartva kijelenthető, hogy míg a posztkommunizmus húsz éve (1990–2010) az 1945 után kezdődő progresszív korszak „megszűntetve megőrző” folytatása volt, diktatúra helyett demokratikus keretek között, addig 2010 után olyan nemzeti-konzervatív korszak következik, amelynek a politikai-társadalmi, és reméljük, szellemi-kulturális fedezete legalább ennyi ideig, azaz 2030-ig biztosítva van. Ez a rendszerváltoztatást követő időszak második húsz évének prognózisa.

A magyar jobboldal sikerének titka a többség stratégiája, és évtizedes szakaszokban való, következetes végrehajtása. Ez három lépcsőből áll. 1) Az első a politikai többség megszerzése, amelynek legközvetlenebb kifejeződése a parlamenti többség biztosítása – miután a Fidesz–KDNP egymás után négy alkalommal szerzett alkotmányozó törvényhozási felhatalmazást, ez adottnak tekinthető. 2) A második a társadalmi többség létrehozása, amely szintén véglegesnek mondható: ezt jelezte, hogy a gyermekvédelmi népszavazáson a fideszes álláspontot százezrekkel többen támogatták, mint magát a párt listáját, amelyre pedig aztán minden idők legtöbb, hárommillió voksa érkezett. 3) A harmadik lépcső még előttünk áll, ez a kulturális többség kialakítása.

A lépcsők szerves egymásra épülését és komplexitását jól jellemzi, hogy lehetséges sorozatosan megnyerni a választásokat, de fokozatosan elveszíteni az országot. Erre példa az amerikai republikánusok 1980 és 1992, illetve a brit toryk 1979 és 1997 közötti szereplése, amikor a végrehajtó hatalmat valóban többciklusnyi időre megtartották, de az ország kulturális súlypontja még ennél is hosszabb időre balra tolódott el. Erre figyelmeztet Alain de Benoist is, amikor a következőket állapítja meg: „A jobboldal egy meghatározott része töredezett csoportokat alkot, egy másik, a parlamentben ülő láthatóbb része pedig mindig a legsürgősebbre, azaz a következő választásokra koncentrál. De minden alkalommal, amikor rövidtávon cselekszik, újabb és újabb területeket ad fel, és végül hosszú távon szenved vereséget.” A „permanens győzelem” (Antonio Gramsci) nem a szavazóurnáknál születik, ott csak learatják már előbb bekövetkezett eredményét.

Ebből az következik, hogy a hatalom – az sem önmagáért, hanem valami magasabb történelmi cél elérése érdekében való – megőrzése a folytatólagos politikai kormányzás és a társadalmi boldogulás feltételeinek megteremtése mellett legalább annyira kulturális feladat is, sőt voltaképpen ez az, ami egy történelmi korszak egységébe foglalja az előbbieket. E hivatás ellátásához nem politikai erő, hanem olyan vonzerő szükséges, amely minél szélesebb körű konszenzust képes teremteni. Utóbbi hosszas erőfeszítés eredménye, különösen, ha a passzív elfogadottságot aktív együttműködéssé szeretnénk változtatni, sőt lelkesedést is kiváltani iránta.

Amint Guglielmo Ferrero írja, a demokrácia nem speciális kormányzati forma vagy a hatalom korlátozása, hanem a legitimitás azon elve, amely a hatalom fennállására nem az öröklés útján (arisztokratikus-monarchikus elven) ad okot, jogot és magyarázatot, hanem a kormányzottak önkéntes döntése és aktív beleegyezése nyomán (választási elven). A népszuverenitás választásokon való egyértelmű kinyilvánítása és a törvényhozás tagjainak többségével támogatott kormányzat cselekedeteinek széleskörű elfogadottsága adja a többségi demokrácia azon működését, amely Magyarországra is jellemző. Ferrero további megfogalmazása szerint, ha egy nép legitimnek fogadja el az így felállt kormányzatot, akkor az annyit tesz, hogy „mindent egybevetve, összességében cselekedeteivel elégedett”, és ha a népi elvárások egybeesnek a hatalom működésével, akkor teremtődik „esély a történelem egy boldog korszakára”. Ennek kapujában állunk most.

Felhasznált irodalom

Benoist, Alain de: Kulturrevolution von rechts [1985] Jungeuropa Verlag, Dresden, 2017.

Békés Márton: Nemzeti blokk – A Nemzeti Együttműködés Rendszere. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, Bp. 2022.

Csizmadia Ervin: Jelenkortörténeti és történeti perspektíva = Uralkodó párt – A Fidesz nemzetközi és hazai történeti összehasonlításban. szerk. Csizmadia Ervin–Lakatos Júlia–Novák Zoltán, Gondolat–Méltányosság Politikaelemző Központ, Bp. 2021.

Csurka István: Történelemhamisítás – Némi fegyverszünet és gyorsmérleg. Magyar Fórum, 2011. január 13.

Ferrero, Guglielmo: A hatalom – A legitimitás elvei a történelemben. ford. Járai Judit, Kairosz, Bp. 2001.

G. Fodor Gábor: Az Orbán-szabály – Tíz fejezet az Orbán-korszak első tíz évéről. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2021.

Gramsci, Antonio: Válaszút a pedagógiában. szerk. Mario Alighiero Manacorda, ford. Bólyai Imréné, Akadémiai, Bp. 1979.

Schmidt Mária: Országból hazát – Harminc éve szabadon. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, Bp. 2021.

Szabó Tibor: Gramsci politikai filozófiája. Szegedi Lukács Kör, Szeged, 1991.

Tellér Gyula: A rendszerváltás rendszere [1994] = Uő: Cikkek, esszék, elemzések. I kötet: A rendszerváltás rendszere. Kairosz, Bp. 2006.

Tellér Gyula: Az elit nem vész el, csak… Beszélő, 1991. február 2.

Tellér Gyula: Egy polgár az ezredvégen (Osztovics Ágnes) [1999] = Uő: Hatalomgyakorlás az MSZP–SZDSZ koalíció idején. Kairosz, Bp. 1999.

Tellér Gyula: Rendszer-e a rendszerváltás rendszere? Nagyvilág, 2009/11

Tellér Gyula: Született-e „Orbán-rendszer” 2010 és 2014 között? Nagyvilág, 2014/3

Wéber Attila: A rendszerváltás kora – A magyar politikai rendszer három évtizede. Osiris, Bp. 2022.

Nyitókép forrása: Orbán Viktor Facebook