Próbálja csak valaki megbírálni George Sorost, a milliárdos spekulánst: ne lepődjék meg, ha antiszemitának titulálják. Így hát, amikor Roger Scruton a New Statesmannek adott múlt heti interjújában korántsem kedveskedett Sorosnak, mi sem volt természetesebb, minthogy némely sajtótermék haladéktalanul gonosz idegengyűlölőnek minősítse. Scruton utalt rá, hogy Magyarországon létezik „Soros-birodalom”, és ezen az alapon haladéktalanul antiszemitának minősítették. George Eaton, az interjú szerzője a Twitteren így fogalmazott: „Nincs olyan szövegösszefüggés, amelyben rendben volna, ha valaki ’Soros-birodalmat’ emleget (ez ugyanis antiszemita klisé)”. Pedig Soros bírálata nem számított mindig elítélendő világi eretnekségnek. Egyes szerzők nagyon is hajlamosak voltak élősködőnek bemutatni Soros magatartását, és olyan kíméletlen spekulánsnak ábrázolni őt, akit szemlátomást hidegen hagy, mennyire pusztító hatással vannak cselekedetei más emberek életére.

Maga a New Statesman sem tartózkodott tőle, hogy kétségeit fejezze ki Soros birodalmi ambíciói és az oligarcha cselekedeteinek mozgatórugói iránt. Olyannyira nem, hogy amikor Scruton Soros-birodalmat emleget Magyarországgal kapcsolatban, az kifejezetten jóindulatú, enyhe fogalmazás, ha a New Statesman 2003-as Soros-portréjával vetjük össze. Abban a portréban még találkozhatott az olvasó az amerikai katonai-ipari komplexum azon képviselőivel, akik a Soros pénzügyi támogatását élvező nem kormányzati szervezetek kuratóriumaiban kaptak helyet. Meg azzal is, hogy Soros Nemzetközi Válságcsoportjában olyan „nem kormányzati” személyiségek kaptak helyet, mint Zbigniew Brzezinski volt nemzetbiztonsági főtanácsadó és Wesley Clark, a NATO európai haderejének volt főparancsnoka. „Komolyan nem vonható kétségbe” – olvasni az akkori Soros-portréban –, hogy Soros „vállalatai és nem kormányzati szervezetei szorosan kötődnek az USA terjeszkedéséhez”. „Soros és nem kormányzati szervezetei” – folytatódik a szöveg – évek óta munkálkodnak azon, hogy kiterjesszék a ’szabad világ’ határait. Ezt követte az, hogy milyen lelkesen támogatta Soros a rendszerváltozásokat. „Néhány milliárd dollárral, maroknyi nem kormányközi szervezettel, valamint a washingtoni külügyminisztérium bólintásával és kacsintásával felfegyverkezve nagyon is lehetséges az üzlet szempontjából kellemetlen külföldi kormányokat megbuktatni, megszerezni valamely ország vagyonát és utána még a jótékony cselekedetért járó köszönetnyilvánítást is besöpörni” – írta 2003-as Soros-portréjában a New Statesman. Nem mulasztotta el megemlíteni azt sem, hogy Soros már javában tevékenykedett akkor Magyarországon: „1984-ben hozta létre első Nyílt Társadalom Intézetét Magyarországon, és dollármilliókat pumpált ellenzéki mozgalmakba és független sajtótermékekbe.[1] Névleg a „civil társadalom” kiépítése volt a cél, de e kezdeményezések a fennálló politikai struktúrákat voltak hivatottak meggyengíteni, és az volt a rendeltetésük, hogy utat nyissanak a globális tőke előtt Kelet-Európa gyarmatosításához.

Az Independent még a New Statesmannél is messzebbre ment a maga 1998-as Soros-portréjában. Azt írta róla, hogy „Istene mindannak, amit felmér”.

Egyszóval, 2003-ban a New Statesman még nem tartotta feladatának, hogy kioktassa a nagyközönséget arról, mit szabad és mit tilos mondani Sorosról. Akkoriban még szabad volt kritika tárgyává tenni Soros birodalmi ambícióit, s nem kellett emiatt attól tartani, hogy legott leantiszemitázzák az embert. Soros akkor még nem volt szent és sérthetetlen. Tizenhat év múltán már egészen másképp állnak a dolgok. Manapság Teréz anya férfi változatát tisztelik Sorosban. Tavaly a Financial Times az irónia legcsekélyebb jele nélkül „Az év emberé”-nek választotta, s „a liberális demokrácia zászlóvivőjének” minősítette.

Mi változott hát időközben? Miért vált a politikai elit Soros odaadó hívévé, s miért tisztel benne afféle világi szentet? Az változott, hogy időközben a politikai elit javarésze és médiabeli támogatói felismerték, mennyit kopott a tekintélyük és a legitimitásuk.

Roger Scrutonra és mindenkire, aki Sorost bírálja, a szerte dúló kulturális háború kontextusában zúdul össztűz a médiában. Ebben a háborúban pedig a politikai és kulturális elitet nyílt kihívás éri az általuk csak megvetőleg populistának minősített erők részéről. A populizmustól való félelmükben oly engesztelhetetlenek mindenkivel szemben, aki erkölcsi és politikai tekintélyüket kétségbe vonja. Ebben a légkörben lesz Sorosból az antipopulizmus hőse, akinek jóhírét fel kell mutatni és ünnepelni kell, s akinek bírálóit meg kell átkozni. Mióta az Európai Unióban uralkodó technokrata kormányzati stílust fokozódó mértékben utasítja el a nagyközönség, a korábban önelégült politikai osztály defenzívába kényszerült. Tagjai joggal tekintik Sorost a magukénak és joggal hiszik, hogy minden olyan bírálat, amely „a liberális demokrácia zászlóvivőjét” veszi célba, az ő legitimációjuk elleni támadással egyenértékű. Ezért kellett Scrutont haladéktalanul démonizálni, mihelyt Soros birodalmi ambícióit szóba hozta.

Régebben Soros nyíltan beszélt arról, hogy hírnévre és hatalomra vágyik. Egy ízben így fogalmazott: „Mindig is élt bennem önmagam fontosságának túlzott képzete”. „Nyersen szólva” – fejtegette – „szívesen képzeltem magam egyfajta isten, vagy afféle Keynes-szerű gazdasági reformer, sőt, egy új Einstein szerepébe”. Soros egyértelműen élvezettel játssza Isten szerepét, és azt hiszi, hogy nem tartozik számottevő felelősséggel tetteinek negatív következményeiért. Amikor például elébe tárták, milyen pusztító következményekkel járt 1997-es valutaspekulációja a távol-keleti gazdaságokra nézve, így felelt: „Mint pici szereplőnek, nem kell aggódnom a cselekedeteim következményei miatt”. Soros mohó birodalomépítő volt és maradt. Nem vagyok biztos benne, hogy Scruton egészen pontosan fejezte ki magát, amikor magyarországi „Soros-birodalomról” beszélt, de ha nincs is ilyen, akkor sem a megfelelő igyekezet hiányzott hozzá. Sok magyar értelmiségi beszélgetőpartnerem célzott rá az 1990-es években, hogy az előző évtizedben Soros „értelmiségieket és közéleti szereplőket bevásárolni” jött Magyarországra. Sokan elismerték közülük, hogy örömmel fogadták el Soros támogatását, mivelhogy más forráshoz nem volt hozzáférésük. Tevékenysége révén Sorosnak sikerült erős befolyásra szert tennie a magyar közéletben.

A gazdag embereknek természetesen joguk van arra, hogy aktív szerepet játsszanak a közügyek intézésében. Van azonban valami erkölcsileg helytelen abban, ha egyetlen személy arra használja a vagyonát, hogy egy társadalom politikai kultúráját befolyásolja. Az efféle magatartás kiváltképp erkölcstelen olyankor, amikor az oligarcha olyan társadalom felett akar hatalmat szerezni, amelynek nem tagja. Egyértelműnek látom, hogy a nem kormányzati szervezetek, amelyeket Soros finanszírozott és támogatott, egyhamar az ő neokolonialista projektjének eszközeivé váltak. Sok magyar értelmiségi és más közéleti szereplő örömmel fogadta ezt a projektet. „Kevesen tettek Budapestért annyit, mint Soros György” – áradozott Demszky Gábor volt főpolgármester. Soros „Budapesten és Magyarország-szerte előmozdította a strukturális és szellemi változásokat” – fejtegette Demszky.

Végül hadd említsem fel egy személyes élményemet. 2013-ban meghívtak Budapestre, hogy tartsak előadást a Nyílt Társadalom Alapítványok Ifjúsági Csereprogramjának rendezvényén. Sok Soros-támogatta nem kormányzati szervezet aktivistái voltak ott a volt Szovjetunió és Kelet-Európa számos államából. A Budapest Körszállóban rendezett ebéd alkalmából közvetlen tapasztalatot szerezhettem a Soros-hálózatot mozgató birodalmi ambícióról. Meghallgattam, hogyan sorolják teljesítményük adatait Soros szervezeteinek holland, amerikai, brit, ukrán és magyar hívei. Némelyik azt állította, hogy e szervezeteknek jelentős szerepük volt az egyiptomi Arab tavasz eseményeiben. Mások Ukrajna demokratizálásában játszott szerepüket ecsetelték. Megint mások azzal büszkélkedtek, hogy részt vállaltak Kadhafi líbiai rendszerének megdöntésében. Csendben hallgattam őket és rossz érzéssel töltött el, hogy ezek az emberek úgy képzelik, a világ bármely pontján joguk van Istent játszani. Egyszer aztán az asztalfőről hozzám fordult az egyik Soros-féle szervezet magyar vezetője és megkérdezte, mi a véleményem a tevékenységükről. Azt feleltem, nem vagyok biztos benne, joguk volt-e a líbiaiakra erőltetni a maguk demokrácia-felfogását, sem abban hogy működőképes lesz-e. Pillanatnyi habozás nélkül így vágott vissza: „Aligha engedhetjük meg magunknak azt a fényűzést, hogy megvárjuk, amíg a líbiaiak rátalálnak a maguk Jeffersonjára”.

A mai napig itt cseng a fülemben, milyen felsőbbrendű hangon oktatott ki arról, hogy a Soros támogatását élvező szervezetek Thomas Jefferson helyi megfelelőinek szerepében léphetnek fel a világ bármely részén. Megdöbbentett ez az arrogancia. Nem tudom, mennyire festettek túlzó képet arról, mekkora szerepük volt Kadhafi rendszerének aláásásában. Sehogy sem megy ki azonban a fejemből, mekkora neokolonialista, antidemokratikus arroganciáról tettek tanúbizonyságot a líbiaiak iránt – nem mintha nagyban különbözne attól, ahogy a szélesebb értelemben vett Soros-hálózat vélekedik a populista csőcseléknek tekintett európai szavazókról.

Ami azt a taktikát illeti, hogy Soros bírálóit antiszemitának nyilvánítják és így diszkreditálják őket, nos, azok közül, akik szerint a „Soros-birodalom” önmagában is antiszemita kifejezés, nem sokan akadnának fenn azon, ha valaki arról értekezik, hogy az amerikai törvényhozást a zsidó lobbi uralja. Az antiszemitizmus iránti érzékenységük erősen szelektív. Amikor az antiszemitizmus fegyverével hadonásznak, egy igen veszedelmes előítéletet tesznek köznapivá. A valódi antiszemitizmus elleni küzdelmet ássa alá, ha Soros bírálóit antiszemitának állítják be. Biztosíthatom őket hogy, Soros magamfajta bírálóinak szemében George Soros egyetlen ártalmatlan tulajdonsága az, hogy történetesen zsidó.

Scruton, amikor elbocsátották kormánytanácsadói állásából, mert bírálni merészelte Sorost, a maga kárán tanulta meg, hogy a szólásszabadság nem érvényes, ha „a liberális demokrácia zászlóvivőjét” éri bírálat. Szégyellhetné magát a gyáva konzervatív kormány, amiért ilyen döbbenetesen bánt el Scrutonnal. Szerencsére, mint Soros bírálóinak elhallgattatói is tapasztalni fogják, cenzori fellépésük egyre több emberben ébreszt kétségeket e híres oligarchával és magatartásával kapcsolatban.

(A kép forrása: itt)

[1]Valójában 1984-ben a New York-i Soros Alapítvány és a Magyar Tudományos Akadémia közös bizottsága alakult meg, amely sem ellenzéki szervezeteket, sem sajtótermékeket nem támogatott. Később egyes ellenzékhez közel álló alkotóknak kisebb összegű ösztöndíjakat ítélt meg tudományos vagy kulturális művek elkészítéséhez.

Frank Füredi írása eredetileg a spiked-online.com-on jelent meg, The right to criticise George Soros címmel.