A legutóbbi parlamenti választások eredménye és két éve folyamatosan látható következményei alapján nyilvánvaló, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere a rendszerváltoztatás óta eltelt időszak legfontosabb politikatörténeti eseménye. Ez a tizennégy év az 1990 óta létező demokráciának értelemadó, a kiegyezéstől számítható polgári államnak és parlamentáris berendezkedésű korszakainak pedig szerves része, különösen a stabilitást teremtő és szuverenitást védő domináns kormányzópárt fennállása és nemzeti célrendszere tekintetében. Éppen ezen hosszútávú történeti összefüggések dimenziójában érhető meg a mindenkori aktuális politikai kihívás jelentősége, jelen esetben a soron következő kettős választás értelme és a győzelem feltétele.

A MÁSODIK HÚSZ ÉV

Jelenkorunk történetpolitikailag egybeolvasható fejlődéstörténetének emberöltőnyi idejét jelenti Magyarország rendszerváltoztatás óta eltelt, idestova lassan harmincöt esztendeje. Ez a 34-35 év önmagában két részre osztható. Ezen belül a rendszerváltoztatás politikai szentesítésétől, azaz 1990-től egészen a 2010-kormányváltásig tartott az első húsz év, amely a két alkalommal hatalomra került koalíciós jobbközép kormányzás ellenére mindvégig a „rendszerváltás rendszerében” (Tellér Gyula) tellett, erősebben szólva a posztkommunizmus korszaka volt, annak neoliberális gazdaságpolitikájával és liberális kulturális hegemóniájával. A 2010-ben bekövetkezett első kétharmados választási felhatalmazás aztán néhány éven belül a rendszerváltoztatás befejezésének s nyomában logikus módon egy új rendszer (Nemzeti Együttműködés Rendszere) alapításának bizonyult. Mivel a 2010-est sorrendben még három hasonló arányú választási győzelem követte, mostanra politikatörténeti értelemben bizonyosan új korszakról kell beszélnünk (hogy kultúrtörténetileg is az lesz-e, igazán reméljük).

Mármost, a 2022-ben megszerzett, minden korábbinál fölényesebb történelmi győzelem alapján összeült országgyűlés ciklusa 2026-ig tart, amely után a rákövetkező ciklus egészen 2030-ig. Ez a határidő jelöli ki azt a jelenleg is belátható stratégiai horizontot, amely kirajzolja a rendszerváltozás második húsz évének láthatárát. 2024 tavaszán, a folyamatban lévő kormányzati ciklus félideje felé közeledve, bizonyos folyamatokat extrapolálva, másokat óvatos optimizmussal kezelve, megint másokra győztes stratégiákat gyártva, immár az egész évtized belátható. Mostani tudásunk alapján, jelen helyzetünkből kiindulva, és a főbb trendeket meghosszabbítva, 2030-ig ellátunk. Mögöttünk a 2010-es évek, előttünk a ’20-as évtized, az előbbi számos győzelmet és adaptálható tapasztalatot adott, az utóbbi tanulságokkal és kihívásokkal teli.

Ez a részben-egészben fölfogható második húsz év, amint a megelőző húsz is, két részre osztható. Az 1990–2010 közötti időszak belső fordulópontjának az ezredfordulós „polgári kormány” vége tekinthető, hiszen 2002 és 2010 között, eltérően a korábbiaktól, egyhuzamban kétciklusnyi baloldali-liberális kormányzás következett. A 2010 utániak belső korszakolása nagyjából 2019 körül végezhető el, főleg nemzetközi és gazdaságpolitikai okoknál fogva, mégpedig egyfelől az ország talpra állítása miatt, másfelől pedig azért, mert a 2020-ban kezdődő „kríziskonvergencia” (Benedikt Kaiser) felől nézve a 2010–19 közöttiek boldog békeidőnek tűnnek. A koronavírus-járvány, a gazdasági visszapattanás által kiváltott energiaéhség és elszabaduló infláció, aztán az orosz–ukrán háború és az elhibázott szankciós politika következményei, elsősorban az újabb árdrágulás és a gazdasági visszaesés, a 2020-as évek egész első harmadát árnyékba borítják. A 2010 utáni sikeres válságkezelés, majd a 2019-ig érezhető gazdasági növekedés kellő alapot jelentett a 2020–21-es évekkel való megküzdéshez és a gazdaság újraindításához, de az újabb nemzetközi válság, különösen az energiaár-drágulás és az infláció, ismét lesújtott a magyar gazdaságra, amely a lehetőségekhez képest állta a sarat, és 2023 végére, 2024 elejére magára talált. Az infláció visszaszorítását követően az idei év végére kitűzött gazdasági és növekedési célok a normálüzemet idézik. Itt vagyunk most.

A 2024-es félidei kettős választás több szempontból is félidőben zajlik. Egyfelől az ötödik Orbán-kormány négyéves ciklusának közepén kerül rá sor, másfelől kimenetele meghatározza évtizedünk második felét. Sem az európai parlamenti, sem a hazai önkormányzati választás nem tét nélküli, már csak azért sem, mert eredménye öt évre, egészen 2029-ig tartóan szól. A 2024. június 9-i választások tehát bizonyos szempontból az egész ’20-as éveket befolyásolják. A két választás eltérő természetéből fakad, hogy 1) az EP-választás végeredménye afféle erőfelmérőnek számít, hiszen rögzíti a belpolitikai erőviszonyokat a jelenlegi kormányzati ciklus második felére (aki kimarad, lemarad), 2) az önkormányzati választás kimeneteléből pedig a törzsszavazókra és a mozgósítási képességre vonatkozóan szűrhetünk le következtetéseket.

BUDAPEST POLITICS

Tegyünk két megállapítást! 1) A politika, sőt a kormányzás általános elveit számosan kutatták és le is írták, kezdve a középkori királytükröktől a koramodern traktátusokon át egészen a klasszikussá nemesedett kézikönyvekig – Szent István Intelmei, Machiavelli A fejedelme és Tilo Schabert híres-neves Boston Politicsa a példa rá. 2) A magyar politikatörténet telis-tele van olyan évtizedes ciklusokkal és évszázados mintázatokkal, amelyek korunkban is fölismerhetőek. A dualizmus félévszázada és a Horthy-korszak negyedszázada például egyaránt kínálja a nagy nemzeti kormányzópárt párhuzamát, amelyet a politikatudósok domináns pártnak neveznek, a politológusok pedig a Fidesz–KDNP-ben is fölismernek. Hasonlóságot teremt köztük, de jelenkori belpolitikai viszonylatainkkal is, a „hosszú kormányzás” gyakorlata, ott Tisza Kálmán tizenöt éves regnálása (1875–1890), itt Bethlen István évtizedes kormányzása (1921–1931) révén. Utóbbihoz kapcsolódik egy érdekes belső szakaszolás, amely nem tanulság nélküli – ma sem – a kormányzás történelmi céljai és távlatossága szempontjából.

Bethlen István 1933-ban jelentette meg beszédei és írásai kétkötetes gyűjteményét, amelyhez még a megelőző évben írt előszót. A szöveg nagyjából 1931. augusztus végi távozása után fél-egy évvel íródott, érezni rajta némi rezignáltságot és jogos önigazolási szándékot, a benne foglaltak, vagyis kormányzása nagyszabású célkitűzése és a megvalósítás ütemezése viszont koroktól függetlenül érvényes. Bethlen rögtön leszögezi a következőket: „Tízévi miniszterelnökségem, a […] megoldásra váró feladatok szempontjából, három korszakra osztható. Azért háromra, mert a problémák csak bizonyos sorrendben, egymásután voltak megoldhatók.” Nézzük is sorban az egyes lépcsőfokokat, amelyek logikailag-politikailag egymásra épültek!

Amint írja, „az első időszak feladata a nemzet lelki összhangjának helyreállításából és a politikai vezetés kellő újjászervezéséből állott”, értve alatta a forradalom–ellenforradalom megpróbáltatásainak magunk mögött hagyását, a jogrend és a jogfolytonosság helyreállítását, az államforma ügyének rendezését (királyság visszaállítása, kormányzóválasztás, Habsburg-restauráció elhárítása), a konszolidált kormányzati munka megindítását. Utóbbihoz kapcsolódik, hogy létre kellett hozni egy új kormánypártot, saját szavaival szólva ugyanis „a politikai vezetés újjászervezése érdekében gondoskodni kellett […] a nemzet intelligens és politikával foglalkozó rétegeinek új irányban való összefogásáról […] Új guvernamentális pártot kellett alapítani a kisgazdatársadalom demokratikusabb rétegeinek bevonásával”, ezen kívül még „a keresztény katolikus párttal való kollaboráció megszervezése voltak az egyes etappjai ennek a munkának”. Amikor mérleget vont erről az első, politikai szakaszról, akkor máig ható érvénnyel írta: „Az eredmények, végső elemzésben, egy jól átgondolt és megfelelően funkcionáló politikai rendszert létesítettek, amelyben volt politikai vezetés és irányító gondolat.” Időtlen szavak!

A második lépés az I. világháborút lezáró regionális és nemzetközi viszonyok által kiváltott lokális problémák legyőzéséből állt, melynek legfőbb oka volt, hogy Trianonnal nem csak a magyar nemzet, hanem egész „Közép-Európa népeinek gazdasági kapcsolatait erőszakosan széjjelszakították”. Így hát minden joggal írhatta, hogy „miniszterelnöki működésem második korszaka a pénzügyi és gazdasági rekonstrukció nagy és nehéz problémájának volt szentelve”. Ez a második, gazdasági szakasz az ország politikai stabilitása mellé az anyagi stabilitást, sőt egy „viszonylagos gazdasági virágzás éráját” társította, benne a pengő bevezetésével, a Magyar Nemzeti Bank megalapításával és a nemzetközi pénzügyi körök előtti elismerés – népszövetségi kölcsön formájában is kifejeződő – kivívásával, azaz a híres-neves bethleni konszolidáció fiskális-monetáris alapjainak megvetésével. Szükségtelen részletezni, hogy mekkora jelentősége van ezek megállapításának is.

A harmadik lépcső az iméntiek után következhetett: „Csak a belső politikai konszolidáció és utána a pénzügyi rekonstrukció sikeres keresztülvitele, ezzel együtt felszabadulásunk a katonai és pénzügyi ellenőrzés alól, nyitottak szabadabb utat az aktívabb külpolitika számára, amely az elnökletem alatt működő kormány harmadik korszakának a jellemvonása”. A bilaterális szerződések megkötése (lengyel, olasz és török relációban), a párizsi békerendszer veszteseivel (Bécs, Berlin) és nyerteseivel (London, Párizs) fenntartott kiegyensúlyozott kapcsolat kialakítása, valamint az államfő 1926-os mohácsi beszédét kísérő déli irányú barátkozás jelölték ki e harmadik, külügyi szakasz mérföldköveit. A nemzetközi elszigeteltségből való kitörést eredményező, igen sikeres szakasz azonban nem tudott teljes mértékben kibontakozni, ugyanis a világgazdasági válság – s csak kisebb részben a hazai hibák, mint a frankhamisítás és a szentgotthárdi fegyverszállítás botránya – átalakította a prioritásokat.

Éppen ennél a pontnál járva jelenti ki Bethlen azt, ami minden hosszútávú célokat kitűző kormányzat számára evidenciaként kezelendő, hogy tudniillik „egy nemzet életében gazdasági krízisek lehetnek rövidebb-hosszabb ideig tartó kellemetlen jelenségek, melyek sok rombolást végezhetnek, de végeredményben a nemzetek élete felett állandóan nem uralkodhatnak. Elmúlásukkal a nemzet igazi nagy életproblémái megint előtérbe lépnek […] Végzetes hiba volna részünkről, ha […] abból a célból, hogy átmeneti nehézségeket leküzdjünk, feláldoznánk fontos nemzeti érdekeket, ami később soha többé nem volna helyrehozható.” Jegyezzük meg jól! Ebből ugyanis az következik, hogy az időleges nehézségek megoldásának kedvéért a nagy történelmi célt ne adjuk fel, hanem azért s úgy kezeljük az adódó problémákat, hogy mindvégig a nemzeti horizontot tartsuk szem előtt.

Ezen kívül az is látható, sőt mi több, egyhelyütt ő maga is utal rá, hogy egy-egy politikai rendszer próbája rendre nem a felhőtlen időkben, hanem a nehézségek közepette fordul elő, mely körülmények között, ha stabilitást tud teremteni, akkor nem csak pillanatnyi életképességét, hanem általános értékét is bizonyítja. Bethlen az 1929–31 közötti válság kapcsán saját kabinetjei eredményének tekintette, méghozzá minden joggal, hogy miután „Magyarországon a politikai, a gazdasági és a szociális rendet fenn lehetett tartani, bizonyítéka annak, hogy ez a rend jól volt megalapozva”.

Nem kell mondvacsinált áthallások után kutatnunk, az idő maga kínálja a párhuzamot a hasonló történeti helyzetek között. Ha a Nemzeti Együttműködés Rendszerének alapító éveit (2010–12) és a „centrális politikai erőtér” belpolitikai struktúrájának kialakulását vesszük számba, máris előttünk áll az első szakasz. Ezt követte a második felvonás, amely az „unortodox gazdaságpolitika” folytatásával az anyagi alapról gondoskodott (ide tartozik a rezsicsökkentés 2013–14-es bevezetése is). A harmadik szakasz nyitányának tekinthetjük a 2015-ös európai migrációs krízis úttörő kezelését, különösen a visegrádi országszövetség keretében és a Soros-birodalommal, valamint annak uniós hálózatával dacolva. A 2020-ban kezdődő – külső eredetű és belül kezelt – válsághullám a politikai modell elemeit (elvek, legitimáció, működésmód) nem érintette, alapvonásai érvényesek, a kormányzás töretlen.

HOSSZABBÍTÁS

Mi ebből a tanulság napjainkra vonatkozóan? Először is, hogy a 2010-ben megalapított politikai rendszer stabil alapokon áll és önmaga fennállásánál jócskán túlmutató céllal rendelkezik. Másodszor, hogy éppen a válságok összeérése idején s belpolitikai turbulenciák idényén nem elég a pillanatot uralni, az évtizedet kell. A mégoly szükséges hatalom- és reálpolitikai lépések magasabb szempontból méretnek meg, a történelem oly sokat hivatkozott ítélőszéke a nemzet csarnokában áll. Egyszerre érvényes, hogy a kormányzás sikeres napi munkája híján értelmetlen hosszútávú terveket kovácsolni, és hogy mindez egy magasabb szempont érvényesítése érdekében történik – e kettő egymásból következik. Csűrjük-csavarjuk bárhogyan, a hosszútávú feladatok a legsürgősebbek.

Ez a hosszútávú szemlélet leginkább a történészek sajátja. Fernand Braudel, az Annales iskola másodgenerációs vezetője a humántudományok egységére fölszólító neves tanulmányában fogalmazta meg a „hosszú időtartam” (longue durée) szem előtt tartásának szükségességét, amely egyesíthetné az „embertudományok” legkülönbözőbb művelőinek – köztük antropológusok, földrajzosok, szaktörténészek, régészek, társadalomtudósok – távlatos perspektíváját. A társadalom, a gazdaság és a politika eseményfolyama felfogása szerint a történelem sokévszázados, javarészt változatlan medrében zajlik. Braudel klasszikussá vált szövegében megkülönböztette egymástól 1) a mindennapi élet rövid idejét, amely „a krónikás, a zsurnaliszta ideje”, aztán 2) az ennél hosszabb, évtizedes-negyedszázados időtartamú, ciklusokat tartalmazó időt, melyben ritmusok és konjunktúrák bontakoznak ki, végül 3) a százados tendenciákat hordozó hosszú távú történeti időt, amelyet olyan masszív, nehezen változtatható struktúrák határoznak meg, mint a biológiai összefüggések, éghajlati hatások és földrajzi korlátok.

Az idősíkok megkülönböztetése politikai szempontból nagyon is hasznunkra válik, különösen, ha az évszázados mintázatokat is fölfedezzük. A történeti időt szem előtt tartva, nem túlzás például választanunk Mátyás király (1458–1490) korát, vagyis a 15. század második felét, amikor a maradandónak bizonyuló történelmi mintázatok a maihoz nagyon hasonló bel- és külpolitikai viszonyokat teremtettek, gondoljunk csak a nagyhatalmak ütközőzónájában regionális szövetségi rendszert teremteni akaró, koraújkori centralizált államot vezető reneszánsz fejedelemre. Szintén állandó motívumnak tekinthető a már idézett Tisza- és Bethlen-kabinetek munkája, hiszen a maguk domináns pártjával és nemzeti célkitűzésével ezek is rendszeralapítók voltak, mégpedig egy annál is hosszabban érvényesülő korszak keretében.

Azok a stratégiai kérdések felelnek meg a hosszútávúság követelményének, amelyek a nemzet életében a négyévenkénti választások ciklikusságán fölül állnak, vagyis minimum évtizedes időtartamúak. Ezek elsősorban a biopolitikával (demográfia, egészségügy), a geopolitikával (infrastruktúra, honvédelem) és a történetpolitikával (kultúra, oktatás) összefüggő területen találhatóak. Mindezek összessége már kijelöli a kormányzás nemzeti céljainak nagystratégiai horizontját, az abból következő ágazati stratégiákat, amelyekhez a megvalósítás taktikai elemei társulnak. Az anyagi és szellemi megvalósulás természetesen nem független a konkrét hatalomtól – választásokon kell nyerni ahhoz, hogy hosszútávon győzelmet arassunk.

FELHASZNÁLT IRODALOM

gróf Bethlen István: Előszó [1932] = Bethlen István beszédei és írásai. Genus, Bp. 1933. I. kötet

Fernand Braudel: A történelem és a társadalomtudományok [1958] Századok, 1972/4–5.

Joó Tibor: Mátyás és birodalma. Athenaeum, Bp. 1940.

Benedikt Kaiser: Kríziskonvergencia (ford. Hárshegyi Zsuzsanna) Kommentár, 2023/4.

Matolcsy György: Magyar jövőkép és stratégia 2010–2030. Pallas Athéné Könyvkiadó, Budapest, 2023.

Tilo Schabert: Boston Politics – A kreatív hatalomgyakorlás művészete. ford. Nagy Andrea–Szlukovényi Katalin, MCC Press–Alapjogokért Központ, Bp. 2022.

Schmidt Mária: Új világ született 1918–1923. Esszé. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2019. 111–118.

Tellér Gyula: Rendszer-e a rendszerváltás rendszere? Nagyvilág, 2009/11.

Uralkodó párt – A Fidesz nemzetközi és hazai történeti összehasonlításban. szerk. Csizmadia Ervin, Méltányosság Politikaelemző Központ, Bp. 2021.

Nyitóképünkön a Hősök tere szélén álló Szépművészeti Múzeum oszlopcsarnoka látható 1960-ban (Fortepan / Chuckyeager tumblr).