Az összefoglaló nevén Új Jobboldalnak nevezett kezdeményezések újabb nemzedékéhez tartozik az a hálózat, amelyet identitárius mozgalomnak nevezünk, és Jeunesses Identitaires néven 2002-ben alakult, majd tíz évvel később Génération Identitaire-ré nevezték át, aztán csakhamar egész Európában elterjedt. A francia anyaszervezet mellett különösen Ausztriában erős a mozgalom, köszönhetően 1989-es, bécsi születésű vezetőjének, Martin Sellnernek, aki nemcsak aktivista, hanem filozófiai végzettségének köszönhetően teoretikusa is az Osztrák Identitárius Mozgalomnak. Sorrendben az ötödik könyvét a németországi újjobboldali Antaios Verlag jelentette meg, Regime Change von rechts címmel. Martin Sellner könyve páratlanul következetes, elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt jól megírt háromszázoldalas munka, amely rászolgál kiválóan eltalált címére: Rezsimváltás jobbról. Stratégiai vázlat. A német cím első tagja szándékosan regime change-ként szerepel, az alcím utolsó tagját pedig alighanem túlzott szerénység magyarázza.

SÁRKÁNY ELLEN SÁRKÁNYFŰ

Amint Edward Luttwak is írja a Puccsisták kézikönyvében, műve oda-vissza használható, azaz államcsíny levezényléséhez, de megakadályozásához is. Hasonlóképpen áll a helyzet a „kulturális hegemónia” kivívását célzó Gramsci-stratégia újbaloldali és újjobboldali használatával vagy éppen a Gene Sharp-féle erőszakmentességgel. Minderre a legjobb példa éppen Sellner könyve, aki kritikai inspirációként egy sor olyan szerzőre alapítja mesterművét, akiknek a használatára a „régi jobboldal” részéről biztosan nem számítanánk, ám az új jobboldal nagyon is forgatja őket: a rendszerelmélet Louis Althussertől, a kulturális hadviselés teóriája Antonio Gramscitól, a rezsimváltó stratégia és a taktika pedig Sharptól származik. Vegyük sorra a könyv főbb állításait, hozzárendelve azt is, hogy az előbbiekben felsoroltaktól mit lehet tanulni!

A szerző szerint Ausztria és főképp Németország abban a problémában szenved, hogy közeleg a fordulópont, amely után a bevándorlás következtében átalakuló demográfiai viszonyok és a fennálló status quo politikai és kulturális hegemóniája nem teszi majd lehetővé a rendszerváltást. Addig azonban fel kell ismerni, hogy egyfelől mi a jobboldal fő célja (a szerző nem használja a konzervatív önelnevezést, következetesen „jobboldali táborról” ír), és hogy oda hogyan jut el, másfelől rendszerelemzést és erőforrás-analízist kell készítenie. A cél nem más, mint hogy „meg kell őriznünk saját etnokulturális identitásunkat, melyhez radikális változás szükségeltetik az identitás- és népesedéspolitikában, hogy feltartóztassuk a népességcserét” – világos beszéd! Az ennek szolgálatában álló politikai és kulturális napirend egyfelől a hatalomra kerüléssel és országos kormányzati munkával (nemzeti kultúrpolitika, migráció leállítása, sőt remigráció foganatosítása, családtámogatás), másfelől a társadalom gondolkodásának (át)formálásával biztosítható. Az ide vezető lépcsőket piramisszerűen ábrázolja: fő cél, ebből következő nagystratégia, stratégia, végül az ezt megvalósító taktikák.

A német ajkú országokban fennálló jelenlegi rendet „puha totalitarizmusnak” nevezi, amely változatos eszközökkel akadályozza a jobboldalt, de még nem lépett a nyílt jogi és fizikai elnyomás útjára. E helyzet leírásakor nyúl a szerző Althusser elméletéhez, aki Ideológia és ideologikus államapparátusok (1970) című tanulmányában állami és ideológiai apparátusokat különböztetett meg egymástól, amelyek mindegyike azonban a fennálló rend kezében van, illetve annak meggyőződését terjeszti. Előbbi az erőszakszervezetektől a jogi rezsimeken keresztül egészen a pártokig terjed, utóbbi pedig a kulturális intézményeket és a tájékoztatási csatornákat fogalja magába. Ebből is látszik, hogy nem elegendő a parlamenti pártok – a középtől jobbra lévők esetében amúgy is korlátozott – munkáját használni, hanem társadalmiasítani kell az üzenetet, és minél szélesebb tábort gyűjteni a legfőbb ügy mögé.

Az iméntiekből következik, hogy „jobboldali »forradalmi elmélet« híján nem lesz változás”, márpedig a cél gyökeres fordulatot kíván, ráadásul – mint írja – „az igazi hatalmi központ nem a parlamentben található. Az csak a színpad, ahol utóbbi eljátssza azt a szerepet, amit a voltaképpeni, metapolitikai hatalomközpont már eldöntött”. Itt jön a képbe Gramsci, hiszen ő volt az, aki zseniálisan felismerte, hogy a bolsevik puccstaktika a nyugati országokban nem működik, így ott nem villámháborúval kell az államot meghódítani, hanem hosszas lövészárokharcot kell vívni a társadalom alrendszereiben, mindenekelőtt a kultúrában. Mondván: „Keleten az állam volt minden, a polgári társadalom kezdetleges és cseppfolyós volt; Nyugaton az állam és a polgári társadalom között helyes arány áll fenn, és amint az állam megrendül, rögtön megmutatkozik mögötte a polgári társadalom vaskos szerkezete. […] A modern demokráciák vaskos szerkezete – államszervezetként és a polgári életben szereplő egyesülések összességeként egyaránt – az állóháborús front állandó »lövészárkainak« és erődítményeinek felel meg” (Antonio Gramsci: Az új fejedelem. Jegyzetek Machiavellihez. ford. Betlen János, Magyar Helikon, Bp. 1977. 129–130. és 160).

Sellner is ebből indul ki, amikor az oly szükséges pártpolitika mellett még négy olyan területet különböztet meg, amelyek a társadalom és a közgondolkodás áthatásának különböző szintjeit képviselik: elméleti munka, tömegmozgalom, ellenkultúra és saját nyilvánosság (ez utóbbi területeken véghezvitt hosszú távú törekvését nevezi az Új Jobboldal metapolitikának). Ennek megfelelően két utat vázol föl: az egyik a puszta parlamenti jelenlétre épülő statikus-centrista oppozíció (Parlamentspatriotismus), a másik pedig egy aktív-dinamikus kezdeményezés, amely az öt pillér mindegyikének mozgósításával fokozatosan jobbra tolja az Overton-ablakot és többséget toboroz fő üzenete mögé. Sellner találó megfogalmazáséval élve ez a rekonkviszta-stratégia, amely szó szoros értelmében az állam visszahódítását jelenti. A kötet mindvégig azoknak és azokhoz szól, akik elégedetlenek a CDU–ÖVP-féle gyámoltalansággal, elutasítják a számos szubkulturális tévút mindegyikét (X-napi felkelés, prepper életmód, QAnon-konteó), és részt akarnak venni a nagy történelmi vállalkozásban.

A MAGYAR REKONKVISZTA

A kötet utolsó kétötöde teljes egészében e rekonkvisztáról szól. Amint írja, 1) ha a fennálló rend nem fajul nyílt elnyomássá, akkor a Sharp-féle polgári ellenállás technikáinak felhasználásával (melyek bemutatására nem kevesebb mint 45 oldalt szentel) a politikai harcot az erőszakmentes ellenállással (nonviolent resistance) kell kombinálni, melynek eredményeképpen lassacskán megérik a társadalmi változás (social change), 2) ha viszont megkeményedik a rezsim, akkor a saját hátország átszervezésével fokozni kell a szembenállást, és kiprovokálni az összetűzést, amely után helyreállítható az alkotmányos állapot (regime change).

Magyarország Alaptörvénye már a 172. oldalon követendő példaként hozatik föl, hiszen alkotmányunk preambuluma garantálja a fő célt, vagyis az etnokulturális identitás megőrzését, de aztán a Rekonkviszta kétségkívül kedvezőbb A-verzióját Sellner egyenesen a magyar jobboldal 2002 és 2022 közötti diadalútjának felvázolásával demonstrálja, és Orbanisierungnak nevezi. Az alfejezet – a hazai polgári-nemzeti tábor számára is igen tanulságosan – bemutatja, hogyan győzött Magyarországon a „konzervatív forradalom”. Érdemes teljes egészében idézni az erről szóló meglátást, amely talán külső szemlélőként élesebben láttatja azt, ami számunkra megszokott dolog: „A már felépített metapolitikai hatalom tette lehetővé a politikai hatalom megszerzését. Aztán ez utóbbi segítségével nyílott meg az »ideológiai államapparátusok« ajtaja a jobboldali metapolitika számára. Ezzel pedig létrejött a kulturális hegemónia patrióta változata. Amit az ellenkultúra egykor előkészített és még az államhatalom birtoklása nélküli időkben véghezvitt, az alkotmányozó többség megszerzése után jogi-politikai normává vált.”

Nem csoda tehát, ha a könyv szerint „az »orbanizálás« stratégiája a rekonkviszta legtöbb sikerrel kecsegtető útja”, hiszen „mint demokratikus-hazafias változás és »jobboldali kulturális forradalom« egyaránt fényes előképként szolgál”. Ehhez képest valóban rizikós vállalkozás a B-változat, amely egy „hazafias színes forradalmat” takarna (Maidanisierung), de mivel a szerző is tisztában van a lokális Majdan-klónok tengerentúli megtervezettségével, embrionális példákként csak a holland gazdatüntetéseket és a kanadai szabadságkonvojt tudja fölhozni rá. A szerző egy helyütt kitér arra is, hogy Luttwak 1968-ban íródott puccskönyve óta sokat változott a világ, így „államcsínyek jelenleg Nyugaton sehol sem fordulnak elő”. Annál aktuálisabb viszont az állam visszahódítása, amelyet népük számára csak a jobboldali erők ambicionálnak – Magyarországon sikerrel.

A szöveg befejező fejezete annak a hosszabb írásnak, amely Az állam meghódítása címmel a Kommentár folyóirat 2023/4.számában jelent meg és a 21. században használatos rendszerváltó stratégiákat veszi számba.