Puskás Ferenc (1927–2006) – labdarúgó-legenda, az első totális futballjátékos, az Aranycsapat csapatkapitánya, a Real Madrid sztárja, többszörös ballábas gólkirály, a mágikus 10-es mez birtokosa, a modern labdajáték úttörője és a legismertebb magyar. Puskás páratlan játékához az kellett, hogy furfangos magyar játékot játsszon, amelyben szerencsés arányban keveredett egymással a kispesti vagány látványos taktikája és a nomád hadviselés stratégiája.

A labdarúgás hadelmélete

A labdarúgás, ez az ősi, minden bizonnyal kelta eredetű csapatjáték és a hadművészet közeli rokonságára már a 20. század elején felfigyeltek, hogy bevezessék a laktanyák életébe, de nem csak mint szórakozást, hanem erőnléti edzést, hadijátékot, szakaszszintű ütközetszimulációt és szemléltető eszközt a terepasztalon. 1940-ben Vághy Kálmán vezérkari százados – pár évvel későbbi szövetségi kapitány – azt írta, hogy

Pályára lépni annyi, mint csatába indulni, minden mez vért, a klubok címere hadijelvényekkel vetekszik (az Arsenal jele egyenesen ágyú, az Ajaxé sisak) és a lelátók tizenegyesrúgásra váró népe sem különbözik a harctéri híreket lélegzetvisszafojtva nyomon követő hinterlandiaktól. Focizni harc, test-test elleni küzdelem. A szövetségi kapitány egyszemélyes vezérkar, a jó csapatkapitány pedig olyan csapattiszt, aki az ütközet forgatagában úgy képes átlátni a mezőnyt, ahogyan más még magaslati pontról sem képes. Focizáskor a sportellenes vélekedéssel szemben valójában jobban kell használni azt, ami nyaktól fölfelé van, mint azt, ami deréktól lefelé.

Amennyit a hadviselés profitál a futball-hasonlatokból, legalább annyit – ha nem többet – nyer a labdarúgás azzal, ha a hadművészet törvényszerűségeit tanulmányozza. A katonai akadémiákon gyakran elemeznek legendás futballgyőzelmeket, az amerikai hadsereg a 2003-as iraki inváziót többek között rögbi-mérkőzésekkel modellezte. A brazil válogatottat 2002-ben világbajnoki címhez segítő szövetségi kapitány, Luiz Felipe Scolari minden játékosa hotelszobájának ajtajára idézeteket ragasztott Szun-ce A háború művészete című, híres könyvéből. Bill Bellichich, minden idők legtöbb Super Bowl-győzelmét magáénak tudó amerikaifoci-edzője szerint kifejezetten „Szun-ce könyve segítette felépíteni a Patriots-dinasztiát”.

Szun-ce klasszikus művét nemcsak a West Point szemináriumi szobáiban, a Wall Street irodáiban és az NFL-ben olvassák, de a fociöltözőkben is, hiszen a zöld gyepen legalább annyira segít eligazodni, mint a csatatéren, a tőzsdén vagy a baseball-pályán.

A háború megvívásának két útja

Szun-ce kb. 2400 évvel ezelőtt keletkezett – minden bizonnyal előző szövegrétegeket tartalmazó, átdolgozásokat megérő és évezredes tapasztalatokat lepárló – könyve ugyanannyi joggal olvasható a hadviselés szabálygyűjteményének, a katonáskodás regulájának, birodalomépítők kézikönyvének és keleti bölcsességek füveskönyvének is. Éppen emiatt alkalmazható minden életterületre: a hadviseléstől kezdve a házasságig, a pénzcsinálástól a csapatsportokig. Szun-ce (és a nyomában Vu Csi, majd Mao Ce-tung és Võ Nguyên Giáp) a háború megvívásának keleti útját fektette le, amely alapvetően eltér a háború megvívásának nyugati módszerétől, amit olyanoknak köszönhetünk, mint Carl von Clausewitz, Anton von Gneisenau vagy Antoine-Henri Jomini, akik azonban nem sok nyomot hagytak a labdarúgás elméletén.

A hadviselés keleti útjának a lényege: összecsapás nélkül győzni. Mégpedig megtévesztéssel, csalással, félrevezetéssel, s mindig úgy, hogy a közvetlen harcérintkezést folyton elkerülve az ellenség terveire mérjünk csapást. „Elhúzódó háborúnak” nevezett stratégiai védelme kivitelezésének fő kérdése: mikor bocsátkozzunk csatába és mikor ne? Taktikai elemei ennek megfelelőek: ameddig csak lehet, az összecsapás halogatása, elkerülése és az ellenfél kifárasztása. Szun-ce szerint a recept a következő: önismeret + az ellenfél ismerete = győzelem. Összefoglalóan így ír:

Hasonlót, sőt ugyanezt írta a Vitéz hadnagyban (1650–53) Zrínyi Miklós:

Ezzel szemben a háborúzás nyugati típusú metódusa csataközpontú. Ennek célja nyílt összecsapással és/vagy manőverezéssel érvényesíteni az erőfölényt (ami lehet létszámbéli, fegyverzeti, stratégiai vagy harcászati, de leginkább mindezek együttvéve), és az ellenség Schwerpunktjára mérni csapást. A nyugati hadviselés lényege az állami erőszakmonopólium, a szervezett, üzemszerűen működő tömeghadsereg és a professzionális hadvezetés. Itt az állam által kiűzött politikai cél érdekében áll a katonai stratégia, azt valósítja meg minden hadművelet és az annak szolgálatában álló harcászati megoldások. Clausewitz híres művében (A háborúról. 1830) írott szavaival élve, eszerint „a háború egyedüli eszköze az ütközet”, melynek során, immár Jominit idézve, a győzelem záloga

A háború keleti és nyugati megvívásának módja idő és tér tekintetében is szerkezetileg tér el egymástól, hiszen más ismeretelméletet, antropológiai felfogást és ebből fakadó időmenedzsmentet és geopolitikai felfogást kíván. (A keleti és a nyugati hadviselés közvetlen, modern összeütközésére példa az 1946 és 1975 közötti indokínai konfliktus, amelyben harminc év alatt a reguláris észak-vietnami és irreguláris dél-vietnami haderő a francia gyarmati, a dél-vietnami állami és az amerikai megszálló hadsereget is legyőzte.)

A közösségszervezés két módja

A keleti és a nyugati hadviselési módok analógiájára, főképpen azok hadszervezési megoldásaira is alkalmazható az a tágabb perspektívájú felosztás, amely az emberi közösségek (állam, nemzet, birodalom) szerveződésének két rendjét különíti el. Ezt a felosztást, akárcsak a hadviselés tekintetében elmondottakat, nem feltétlenül kell kizárólagos tényként kezelni vagy konkrét intézményi, pláne politikai értelemben venni, sokkal inkább történeti párhuzamról, analógiáról, metaforáról van szó.

A nomád szerveződés mindenekelőtt mobil, vagyis egy adott és ismert területen belüli helyváltoztatáson, vándorláson alapul (a „nomád” szó alapja a pásztort jelentő görög nomasz). Szerveződési logikája horizontális (mellérendelő), így természetes létformája a nemzetségeken alapuló törzsek szövetsége (hetumoger [hétmagyar], vérszerződés, Arany Horda, sziú Hét Tanácstűz), amelyek összetartozását a közös életmód (lovas-nomád harcmodor, legeltető állattartás), vagyis végsősoron az azonos szellemiség, tehát a kultúra teremti meg. Mindez szorosan összefügg a keleti hadviseléssel – a horda és a szabadcsapat, a nomadizáló portyázás és a váratlan rajtaütésekre, találékony megoldásokra, álcázásra és megtévesztésre épülő gerillaháború egy tőről fakad. Nagyon hasonló Puskás Ferenc futball-bölcsességéhez, mely szerint

Ezzel szemben áll a statikus, államközpontú szerveződés, amely letelepedett és helyhez kötött. Intézményrendszere vertikális (hierarchikusan alá-fölérendelő), társadalomszervezete származáson alapul (etnikum, faj) és/vagy jogilag kodifikált. Az állami szervezetrendszernek fontos eleme a szervezetten tagolt állami hadsereg, a racionálisan rendszeres/rendszerező állami adminisztráció és a nyilvántartó bürokrácia, a felügyelet és az ellenőrzés apparátusaival együtt. Ennek működésmódját pillanthatjuk meg a lovagi harcmodorban, a koraújkori várépítészetben vagy a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg alkalmazásában. Buzánszky Jenő a 6:3 előtti egyik jellemző pillanatot ezekkel a szavakkal idézte fel, az angol válogatott anyagi ellátottságát és ebből fakadó fölényességét illusztrálandó: „Billy Wright [az angol válogatott csapatkapitánya] közölte a csapattársaival: Nincs semmi gáz fiúk, nyerünk. Nézzétek csak meg a cipőiket!”

Noha a nomád birodalmak eltűntek, a modern indusztriális, technicizált államszerveződés a Föld minden zugába behatolt és a maga logikája szerint szervezte meg a teret, az a „nomád háborúgép” (Guattari&Deleuze), amely már létrejöttével és működésével is centrifugális erőként hat rá, számtalanszor fölütötte a fejét. Az ’50-es évek első felében, fél évtizeden belül két alkalommal is bizonyságot nyert, hogy Európa utolsó nomádállama, amely keresztény királysággá szerveződve maradt fenn, még bír azzal a szellemiséggel, amelyből létrejött. Az egyik volt az Aranycsapat veretlen kalandozása 1950 és 1954 között, a másik pedig az 1956-os forradalom és szabadságharc, amely mozgó városi népfelkelésként, szabályos gerillaháborúval állította meg az akkori világ legnagyobb szárazföldi hadseregét.

Kétféle futball/kultúra

Akár a keleti és nyugati hadviselés nagystratégiáját, akár az ezzel össze-összefüggő közösségszerveződési módokat tekintjük, rendre megkísért a gondolat, hogy mindezt az erőfölényben lévő, államilag szervezett, tőkeerősebb és létszámfölényben lévő felek és a fizikai helyzeti energiáját tekintve szerényebb, de szellemiségére nézvést erősebb felek összevetésére is alkalmazzuk. Ha például egy nagylétszámú, jól ellátott, megszálló hadsereg és a saját földjéért küzdő, az övéi között forgolódó, morális fölényben lévő irreguláris harcos szembenállását tekintjük, rögtön megvilágosodik az 1956-os (rafinált, kétcsattanós) vicc értelme, mely szerint azért győzött a forradalom, mert minden sarkon állt egy puskás öcsi…

A futballkultúrák tekintetében is két megoldást különíthetünk el, amelyeket kevésbé nyugat–kelet, inkább észak–dél relációban szoktak felfogni. Az egyik az erőfutball, melynek célja a győzelem, hiszen az ilyen játékot játszók felfogása szerint akkor játszunk jól, ha győzünk. Ebben a játékban nagy szerepet kap a fizikai erőnlét érvényesítése, a jobb sportfelszerelés adottságainak kihasználása, a pálya „leuralása”. Ezért a puszta testi erő stratégiai alkalmazása, a „rúgd és fuss tovább” minden sallangtól mentes játékstílusa, benne az átívelés, a hosszú előreadás és a lerohanás kap szerepet. Ilyen az angol foci, ezt játszotta a Szovjetunió és az NSZK válogatottja; tipikus felállása a WM-forma.

A másik típus a művészi futball, ennek célja a játék, mert felfogása szerint, ha jól játszunk, akkor győzünk. A futballt (mozgás)művészetnek tekintő játékosabb, mozgékonyabb és átgondoltabb megoldásnak a játékstílusa a stílusjáték: sok futás, trükkös labdavezetés, lapos passzok, „táncoló” lábmozgás, figurázás („szükségtelen” cselek, fejelés, ollózás, kapusbravúrok). Erről volt ismert az Aranycsapat, ilyen a – részben innét ellesett későbbi – brazil stílus; nagy újításának az 1-4-2-4-es felállás számít. A klasszikus magyar foci is ennek megfelelően alakult ki akkortájt, amikor a „Duna-menti iskola” megalapításában elévülhetetlen érdemeket szerző angliai futballista, Jimmy Hogan 1914-ben az MTK trénereként munkához látott. Az angol erőfocival szemben az ír származású mesteredző a – szintén kelta eredetű – skótok passzolásra és összejátékra épülő futballstílusát honosította meg; ami olyannyira nem volt ismeretlen idehaza, hogy az MTK-t 1916 és 1922 között megszakítatlanul bajnoki címhez segítő szakember első dolga idehaza az volt, hogy a magyarokat a túl sokcselezésről leszoktassa…

Ha az 1953-ban rendezett 6:3-as „évszázad mérkőzésének” társadalmi környezetét nézzük, gyorsan rájöhetünk, hogy a Wembley-be érkező kelet-európai kisország csapata milyen aggodalommal tekinthetett szét a metropoliszban, amely nyolc évvel volt világháborús győzelme után, és ha gyarmatai nagy részét addigra már el is veszítette, még mindig az egykori Brit Birodalom büszke örökösének tekintette magát. Az angol–magyart ráadásul a korábban Empire-nek nevezett stadion felavatásának harmincadik évfordulóján rendezték. Innen kiindulva érthető meg az 1953-as futballtörténeti fordulópontnak a lélektani jelentősége, ugyanis a „háromoroszlánosok” szurkolói által a „futball otthonának” nevezett arénában kaptak ki a szigetországon kívüli csapatokkal szemben kezdettől fogva veretlen, a Wembley-ben pedig még soha senkitől ki nem kapó angolok. Akik a következő évben 7:1-es vereséget szenvedtek a Népstadionban.

A 6:3 szerves része volt az egész pályán, gyors és lapos passzokkal végigvitt labda, amelyet Puskás a híres visszahúzós csellel értékesített. Szöllősi György értékelése szerint „így győzedelmeskedett a kombinatív, sokpasszos játék a hagyományos, ívelgetésre épülő angol stílus fölött”. A mérkőzés játéktechnikai értékelése hamar megtörtént, a stílusváltást rögvest felismerték. A Daily Dispatch azt írta, hogy „a magyarok könnyűlábú művészek voltak, s ez a hibátlan technikán, ügyességen, a hosszú évek összeszokottságán alapult.” Az Observer tovább is ment, mondván: „A magyar és az angol csapat között akkora különbség volt, mint a művész és a mesterember között.” Az osztrák Sport Schau egyenesen úgy értékelte, hogy a 6:3 „az észfutball diadala az erőfutball felett”. A korban MLSZ-elnökként tevékenykedő Barcs Sándor így húzta meg a mérleget, az eltérő futballkultúrák teljesítményének okát észrevéve: „Az angolok iparosok voltak, a mieink művészek.” Sebes Gusztáv szövetségi kapitány pedig a győzelemsorozat lezárulása után tekintett úgy vissza, hogy

Az Aranycsapat világszinten is példátlan diadalmenetének magyarázatául több megoldás is kínálkozik, amelyek vélhetően együtt adják ki a több okból összeálló végeredményt.

1. Valóban volt a magyar futballtörténetben egy nagy generáció, ami lehetővé tette, hogy a nemzeti tizenegyben egyszerre féltucat világklasszis (Bozsik, Czibor, Grosics, Hidegkuti, Kocsis, Puskás) játsszon együtt.
2. A játékosok már évek óta klubszinten összeszoktak, hiszen a válogatottat a Budapest Honvéd (Bozsik, Puskás) és az FTC-ből oda átigazoltatottak (Budai II, Czibor, Kocsis) bázisán hozták létre, akiket az MTK élbolyával (Hidegkuti, Lantos, Zakariás) és több más csapat tagjaival (Buzánszky, Grosics, Lóránt) raktak össze.
3. Az ’50-es évek első felében a magyar futballfejlődés történetének olyan szakasza érkezett el, amelyben a ’20-as évek derekától kezdődő professzionalizáció középtávú eredményei párhuzamba kerültek az 1945 utáni labdarúgó-nemzedék felívelésével.
4. A hazai sportvezetés a pártosság, a szakértelemhiány és a politikai elvárások ellenére hozzáértőkkel is rendelkezett (Sebes Gusztáv).
5. Jó időben és jó helyen találkozott egymással össze a globális játékstílus megváltoztatásának igénye és a lokális stílusjáték futballkultúrában való kiteljesedésének lehetősége.

Magyar mítosz

Valami azonban hiányzik a képletből! A korai hidegháború nemzetközi feszültségének héttere előtt zajló 1953-as mérkőzés, amelyet mindkét fél igyekezett a két világrendszer világrendért folyó versenye mellékhadszínterének tekinteni, kilépett ebből a diszkurzív keretből és rálépett egy nagyobb narratív horizontra, amelyről tágas kilátás nyílott a modern futballt új alapokra helyező játékmegoldásra (a brit sportsajtó szerint a magyarok és az angolok mérkőzése a még mindig viktoriánus futballt játszó angolok és az újtípusú labdarúgás, avagy a rakéta és a parittya párharcának volt tekinthető). Sőt, a sztyeppei nomád magatartás és a letelepedett szigetmentalitás közötti különbségre, de arra is, hogy az anyagi és pozicionális kisebbségben lévő fél miképpen tudja előnyére fordítani hátrányait.

Ez a soktényezős gerillagondolkodás volt az Aranycsapat nagy titka. Tichy Lajos, a Puskásék generációja után következő Honvéd-keret „bombázója” szerint:

Alighanem ez a megállapítás a kulcs – nézzük, mit szűrhetünk le ebből!

Először is, az 1953. novemberi világraszóló mérkőzés nemcsak a magyar és az angol válogatott összecsapása volt, és egyáltalán nem egy kelet-európai „népi demokrácia” és egy kapitalista világbirodalom viadala, melynek során a „béketábor” és a „szabad világ” rangadóját vívták volna – nem, ennél jóval nagyobb tétmeccsre került sor: a pesti külvárosok szelleme küzdött meg Londonéval. A művészfocinak ugyanis az adott meccseken mindig jóval túlmutató tétje van, mégpedig a bizonyítás; mérkőzéseik pedig az éppen pályára lépők szerepeltetésénél magasabb küldetéssel bírnak, ami nem más, mint a társadalmi mobilitás megteremtése. A két világháború közötti és közvetlenül 1945-öt követő grundfocis szubkultúra szocializációs mező és mobilitási csatorna volt, akárcsak napjaink utcafocija a brazil favellákból való kitörés vagy a franciaországi banlieue-integrációs sportprogramok esetében.

Másodszor, ami a játékstílus kapcsán ebből fakad, hogy Puskásék nemzedéke a ’30-as évektől az ostromig és a különböző klubcsapatokhoz való leigazolásukig kifejezetten kültelki focit játszottak, amelynek része volt a sok futás, a játéktudás cselekkel és trükkökkel való fitogtatása, a vagánykodás, valamint a sok- és rövidpasszos játék, hiszen a rongylabdát fizikai tulajdonsága miatt nem lehetett hosszan ívelni, hanem láb mellett kellett tartani és laposan vinni a kapuig. Az első magyar futballklasszis, Schlosser Imre is úgy emlékezett vissza, hogy a rongylabda „szállt-szállt, de nem mindig oda, ahová rúgni akartuk és sohasem, ahová a körülöttünk sétálók szerették volna.” A rongylabda, mint tudásszerzési eszköz és labdatapasztalat az Aranycsapat egész későbbi útját meghatározta – a válogatott tagjai szó szerint lábukban hordták tudásukat. Technikásságuk és labdakezelésük a grundfoci természetes következménye, de az egyébként is cselközpontú magyar futballkultúra folyománya is volt. (Puskás esetében a két hagyomány ráadásul látványosan metszette egymást: apja kispesti focista és a klubot két alkalommal bajnoki címhez juttató vezetőedző volt, ő maga Bozsikkal együtt hosszú évekig rúgta a rongylabdát a kispesti foghíjtelkeken.)

Harmadszor, az Aranycsapat diadalútja – sőt a Puskás 1945-ös osztrákok elleni kétgólos válogatotti bemutatkozásától kezdve az ’52-es helsinki olimpia sikerén keresztül az 1954-es berni „vereségig” (amely valójában világbajnoki ezüstöt ért!) tartó évtizedes sikerszéria – felfogható egy identitásteremtő portyázásnak is. Amelyet a válogatott meccsek győztes kimenetele (Ausztria, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Olaszország ellen) alapozott meg, az 1953–54-es angol–magyar derbik megerősítettek, az Uruguay elleni 4:2 folytatását ígérte, a nyugatnémetek ellen elveszített berni döntő azonban Augsburg-gyanánt elvágta útját nyugat felé, majd következett az 1956 utáni „letelepedés”, ami egyeseknél külföldön eredményezett újabb szép sikereket (FC Barcelona – Czibor, Kocsis; Real Madrid – Puskás).

A magyar népmesék motívumkincse közül mindegyik megjelenik az Aranycsapat mitológiájában: a legkisebb fiú(k), a hétfejű (ezesetben ötágú) sárkány és a bátorság, önfeláldozás, összetartás és állhatatosság árán elnyert fele királyság (hiszen világbajnok másodikak lettünk). „A mítosz időtlen valóság” (Ernst Jünger). Az Aranycsapat-legendája, középpontjában a Puskás-kóddal, a mi mítoszunk, a mi mesénk: magunkról magunknak és magunkról a világnak.

Felhasznált irodalom

Barcs Sándor: 4-2-4? 4-3-3? 1-3-3-3? Tükör, 1966/9.

Békés Márton: Gerillaháború. A fegyveres felkelés elmélete és gyakorlata. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2017.

Borsi-Kálmán Béla: Az Aranycsapat – és ami utána következik. Kortárs, Bp. 2019.

Christos Charalampopoulos: The Art of War for Football: With parallel reading of Sun Tzu’s text. Diavlos, Athén, é. n.

Carl von Clausewitz: A háborúról [1830] ford. Szabó Júlia, Zrínyi, Bp. 2013.

Forgács Balázs: Gerillák, partizánok, felkelők. Az irreguláris hadviselés elméletének története. Zrínyi, Bp. 2020.

Felix Guattari–Gilles Deleuze: Nomadology: The War Machine. transl. Brian Massumi, Semiotext(e), Los Angeles, 1986.

Felix Guattari–Gilles Deleuze: Nomád háborúgép / A nomád és a migráns [1987] (ford. Romhányi Török Gábor) Kommentár, 2019/3.

Joó Tibor: A magyar nemzeteszme. Franklin, Bp. 1939.

Lakat Károly: A taktika a labdarúgás fegyvere. Kisalföld, 1988. augusztus 12.

Schlosser Imre: Fél évszázad a futballpályán, 1906–1956. Sport Lap- és Könyvkiadó, Bp. 1958.

Sebes Gusztáv: Magyar labdarúgás. Sport, Bp. 1955.

Liam Shannon: Sun Tzu Soccer: The Art of War in Soccer Language & Scenarios [független kiadás] h. n. 2020.

Szöllősi György: Puskás 1927–2006. Ringier, Bp. 2006.

Szun-ce: A háború művészete. ford. Tokaji Zsolt, Helikon, Bp. 2015.

Tafner Zoltán: A labdarúgás dunai iskolája. Valóság, 2014/2.

Vághy Kálmán: A legnépszerűbb magyar sportágról – a labdarúgásról. Magyar Katonai Szemle, 1940/1. negyedév

Zrínyi Miklós hadtudományi munkái (2. jav. kiad.) Zrínyi, Bp. 1976.