Charlie Kirk amerikai konzervatív aktivistát, a Turning Point USA társalapítóját és vezérigazgatóját szerdán, az Utah Valley University campusán hidegvérrel lelőtték. A lövés a nyakán érte, sérülésébe belehalt; feleségét és két gyermeküket hagyta hátra. A baloldali és liberális közösség egy része ünnepli a merényletet, másik része halálában is gyalázva „szélsőjobboldaliként” emlékszik meg személyéről.
Csakhogy nem Charlie Kirk személyéről van szó. Charlie Kirkkel lehetett egyetérteni vagy sem. De mondjuk ki, a sokat áhított vitákat csak eltérő véleménnyel rendelkező és csak élő emberrel lehet lefolytatni. Charlie Kirk esete pedig felvet néhány kérdést.
Ha Charlie Kirk szélsőséges volt, akkor micsoda az, aki színpadon gyilkosságot imitál? Ha Charlie Kirk szélsőséges volt, akkor micsoda az, aki embertársai egészségét, hova tovább életét veszélyeztetve füstbombát gyújt az Országházban? Ha Charlie Kirk szélsőséges volt, akkor micsoda az, aki újságírókat vegzál? Végső soron micsoda az, aki lelőtte Charlie Kirk-öt?
„Szabad művész.” „A véleménynyilvánítás tárgyiasult formája.” „Bárány.” „Felszabadító.” Gyűjtőnevükön: morális nihilisták.
Ám nem a semmiből született meg az az ideológiai közeg, ahol veszélyesebb egy rajzolt béka, mint egy mikrofon mögül harsogott kivégzésfantázia.
„A humor a szélsőséges mozgalmak központi fegyverévé vált a nyílt társadalmak aláásásában és az erőszak küszöbének csökkentésében. [...] Az eredmény egy nihilista humorfajta, amely etnikai és szexuális kisebbségek ellen irányul, és amelyről úgy vélik, hogy erőszakos fantáziákat – végső soron pedig tetteket – inspirál.”
2021-ben az Európai Bizottság egy 18 oldalas tanulmányban értekezett ily módon arról, miként működik a „nihilista humor” a szélsőjobboldali erőszak táptalajaként. Külön fejezet szenteltetett Wojaknak, Doge-nak és Pepének. Mutatom alább:
Hosszú oldalakon keresztül boncolgatták e mémek állítólagos veszélyeit, azt vizsgálva, „miként rejtik el az extremisták embergyűlölő üzeneteiket annak érdekében, hogy tagadják rossz szándékukat vagy a szándékos ártalmat.”
Kíváncsi volnék, mikor készül akár egyetlen oldal is arról, hogy milyen – idézem – „tetteket inspiráló” hatása van például azoknak az előadóknak, akik – idézem – „elrejtik embergyűlölő üzeneteiket annak érdekében, hogy tagadják rossz szándékukat vagy a szándékos ártalmat”, miközben színpadon miniszterelnök-gyilkosságot vizionálnak?
Hiú ábránd ez egy olyan intézménytől, amelynek egyik társintézménye képtelen egy perc néma csenddel megemlékezni valakiről, akit azért lőttek agyon, mert nyilvánosan képviselte a nézeteit, és mert mindenkivel hajlandó volt vitázni róluk. Roberta Metsola, az Európai Parlament elnöke a szabályokra hivatkozva elutasította a kezdeményezést: az ilyen alkalmakat a plenáris ülések elején, hétfőn szokták kihirdetni. Ha az Európai Parlament nem képes egyetlen perc néma csendre a szólásszabadságért, hogyan várhatnánk el tőle, hogy a gyakorlatban érvényesítse azt azokért a „hétköznapi emberekért”, akiket most Charlie Kirk ellenében sokat emleget, de egyébként magasról tesz rájuk?
A kérdés kényelmetlen. A válasz még inkább az.
Mert mindannyian tudjuk, hogy az Európai Unió nem azért nézi tétlenül a színpadot, mert fiktív rendszer szerepel az előadásban, hanem mert a valós. Hogy nem azért hunyt szemet a füstbombázás felett, mert a demokráciáért tették, hanem mert annak tagadásáért. Hogy nem azért fordít hátat újságírók zaklatásának, mert azok „propagandisták”, hanem mert az igazság feltárását célozzák. Hogy nem azért nem emlékezik meg Charlie Kirk-ről, mert rosszkor halt meg, hanem mert számára a halála talán sosem lett volna alkalmatlan.
Öt évvel ezelőtt a Black Lives Matter percek alatt hullámokat vert világszerte, miután George Floyd, egy kábítószer hatása alatt álló, bűncselekményt elkövető fekete személy rendőri túlkapásnak esett áldozatul. Az Európai Parlament külön vitát nyitott, a Bizottság akciótervet fogadott el, s története során először anti-rasszizmusért felelős koordinációs biztost nevezett ki. A stadionokban a játékosok letérdeltek, az utcákon az emberek demonstráltak.
A cselekvés látszata morális minimumként vált kötelezővé. Akkor is, amikor ennek jegyében egyesek felhatalmazva érezték magukat arra, hogy fényes nappal színes televíziót lopjanak és szobrokat döntögessenek.
Idén tíz éve, hogy a Charlie Hebdo szerkesztőségét lemészárolták. A világ figyelt, s egyként mondta: „Je suis Charlie”.
És most – még mindig Charlie vagyok?