Negyedmásodperc alatt több mint egymillió találat. Köztük az Eötvös-előadássorozat keretében Keresztény értékek a 21. században címmel elhangzott Erdő Péter-előadás, nem is annyira régen, hogy ne lehessen rákeresni. Ennek ellenére az uniós választásokhoz közeledve egyre gyakrabban látjuk, halljuk az ellenzékinek nevezett csatornákon és adókon, hogy a keresztény értékek meghatározásán fáradoznak, nem kevés (amúgy bántó) gúnnyal kérdezgetve egymást, mik is azok a keresztény értékek. Miközben az Unióban a keresztényekkel, kereszténységgel szembeni diszkrimináció természetessé vált, köszönhetően a 20. századot uraló két ateista világnézet jól végzett munkájának. A liberális az embert tette meg önmaga istenévé, a kommunista a pártot. Viszont mindkettő mindent megtett azért, hogy a társadalmi többség lenézett, sajnálni való személyt lásson a hívő, templomba járó emberben, s hogy a papi, szerzetesi pálya véletlenül se vonzza a fiatalokat. Mintha minderről nem tudnának a kilencedik éve folyamatos megszüntetés állapotában létező legnépszerűbb ellenzéki rádió prominens véleményformálói, amikor azt „beszélik meg” egyáltalán nem megértő, sokkal inkább leereszkedő kinyilatkoztatással és jól érzékelhető elégedettséggel a hangjukban, hogy már papokat kell importálni Afrikából és Ázsiából, annyira nem érdekel senkit Európában a kereszténység. Persze nincs így, csak ez hangzik jól a közönségüknek. Ma is szolgálnak magyar szerzetesek a Fülöp-szigeteken például, vagy Afrikában a katolikus egyetemesség jegyében. És valóban vannak Magyarországon is indiai, afrikai, sőt a szocialista Vietnamból is papok misszióban. A Helsinki Bizottság odáig ment, hogy a keresztény erkölcsiséget veszélyesnek tartja. Fájó és döbbenetes, hogy a teológiai főiskolai végzettségére büszke ÜDE-ügyvéd harcosan kérkedik főműsoridőben azzal, hogy neki az úgynevezett keresztény értékeket még senki nem tudta definiálni. Én most megpróbálom  ̶  egyszerű hívőként, átlag magyarként, teológiai tanulmányok nélkül.

Keresztény értékek kezdőknek

"Ismered a parancsokat"

(Mk 10,19)

A Pannonhalmi Főapátság ebédlőjének falán van egy festmény: eltörött abroncsú boroshordó, amiből kifolyik a bor. „Libertate periit” (tönkrement a szabadságtól) – olvasható alatta. Azaz a szabadság túladagolása épp olyan veszélyes, mint a megvonása. Az előbbit liberalizmusnak hívjuk, manapság inkább ultraliberális változatban. Az utóbbit közönséges diktatúrának. Míg az előbbi felbomlasztja a közösségeket egy nem létező szabadságeszme jegyében, úgy az utóbbi elnyomja a szabadságot egy nem létező közösség nevében. Ahol az előbbi uralkodik, ott a közösség szemfényvesztés, ahol az utóbbi, ott a szabadság az (Molnár Tamás: A jobb és a bal. 2004).

Amikor az emberre rászakad a szabadság, hajlamos megfeledkezni a szabad akaratáról. Arról, amelyet születésekor kapott Isten képmásaként, kéretlenül. Amely méltósággá emeli emberi voltát, és amely által a szabadság életmentő gyógyszerré és nem méreggé válik számára. Amellyel kormányozza szabadságát nem önnönmaga, hanem felebarátja javára. Szeretetből. Ez a legfőbb érték, amellyel Jézus felülírta az Ószövetséget, a Tízparancsolatot. Az önmagát felülmúlni, meghaladni képes ember a legfőbb cél a keresztény tanításban.

Akinek a szabadságról torz fogalma van (totális függetlenség), torz fogalma van Istenről és a hazáról is. Semmi sincs távolabb tőle, minthogy meghaljon értük. Pedig már az óvodás korú gyerekeinknek is megtanítjuk, hogy Petőfi mekkora hős volt, mert meghalt a hazáért, miközben a hazaszeretet érzése kiveszett a társadalomból, az emberekből. Példa nélkül a szép beszédek mitsem érnek – tanítja az Egyház egyik 19. századi szentje. A nemzetiszocializmus fajimádattá és fajgyűlöletté silányította a hazaszeretet, a nemzetközi szocializmus pedig az elnyomó, idegen hatalomnak való behódolást tekintette annak. A multikulturális globalizmus egyszerűen nem vesz róla tudomást. A keresztény ember számára érték a haza; jó kereszténnyé és becsületes állampolgárrá akar válni.

Az ultraliberális iskola szakemberben és nem a teljes értékű emberben gondolkodik. Felülről tolerál és nem egyenrangúként elfogad. Egészalakos műalkotás helyett torzónak láttatja az embert. Transzcendens helyett alantas kultúrát (pénzfétis, fogyasztás, testkultusz, szexuális szabadság és szabadosság stb.) hirdet. II. János Pál a halál kultúrájának nevezte a jelenséget. Olyan korban nőttem fel, amikor azt akarták elhitetni velünk, hogy a vallásosság butaság, az elmaradottság jele, a világnézeti semlegesség a haladó, modern jövőbe vezető „irányzat”. Ma már tudom, hogy a vallás az egyetlen, amely önfelülmúlásra képesít. Elhanyagolása, a totalitárius rendszerekben történt negligálása nem az emberfeletti, hanem az emberalatti világba vezetett. És vezet a demokratikus békeidőkben is. 

Jézus több parancsot tisztelettel említett (Mk 10,19; 12,28) és küldetését sem a törvény föloldásában, hanem beteljesítésében látta (Mt 5,17). Nem tűrte, hogy a törvény előírásai megakadályozzák abban, hogy bármikor, bárkihez jó legyen (lásd: szombati gyógyítás). Az Ószövetség 613 előírásával szemben új parancsot hirdetett: „Amint szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást!” (Jn 13,34-35). A „hegyi beszédben” összesűrített tanításai is célok, mintsem teljesítendő törvények (Legyetek tökéletesek, irgalmasok, miként mennyei Atyátok stb).

Hit nélkül, csupán ésszel is belátható, hogy vannak öröknek tekinthető erkölcsi értékek (házasság, család, haza, tulajdon, élet); elképzelhetetlen olyan társadalmi élet, amely ne akarná védeni ezeket. Vannak örök értékeszmék is (hűség, tisztaság, őszinteség), amelyek feltételei a közös életnek, ezért nem mondhatunk le róluk. A modernnek mondott mai erkölcsi felfogás már kétezer évvel ezelőtt elavult volt és életképtelennek bizonyult (lásd: Római Birodalom hanyatlása). Nincs semmi új a nap alatt – mondja a Prédikátor könyve (Préd 1,9) Krisztus előtt három századdal.

Egyház és állam egyformán érdekelt a lelkiismereti és vallásszabadság elismerésében és őrzésében. Minél nagyobb tiszteletet tanúsít a társadalom a lelkiismeret iránt, annál inkább remélhető, hogy tagjainak személyes méltósága megvalósul. A keresztény egyházak legfőbb feladata, hogy a lelkiismeretet hallóvá, tisztává és szabaddá tegyék. Ősi vágya az embernek, hogy legyen Isten, létezzen Teremtő, aki mértéket szab minden dolognak.

A ma normálisnak mondott ember nem fél Istentől, nem roskadozik a bűnei alatt, ezért nem vár menekülést az isteni kegyelem csodájától sem, az irgalom kifejezést pedig száműzte szótárából. A társadalomtudományok a nemes és haladó világnézetekkel karöltve leleplezték és összetörték a bűntudatot. A bűn relativizálása, sőt erénnyé kovácsolása (Ady versében: A Bűn szebb az Erénynél / S legszebb Erény a Vétek) az emberi lét általános nyomorának kifejeződése. Vele szemben az ember nem alany, hanem tárgy.

„Nincsen semmi, ami van,

Egy Való van: a Nincsen,

Az Ördög a rokonunk

S ellenségünk az Isten.”

(Ady Endre: A Nincsen himnusza)

A keresztény hagyomány nagyra értékeli a személyt, de nem abszolutizált individuumként tekint rá. Tanítása szerint az egyén boldogsága döntően függ attól, hogy látja-e felebarátjának javát és jaját. Csak önmaga átlépésében (transcendentia) bontakozhat ki növekedése; emberként és személyként csak oly mértékben, amennyire képes szeretni.

Keresztény értékek haladóknak

"Az egészséges tanításokat nem viselik el,

hanem... a fület csiklandozó tanítókat szereznek maguknak"

(2Tim 4,3)

Az Unióban ma nem kevés azoknak a szellemi és politikai érdekcsoportoknak a száma, amelyek egy szekuláris, „kereszténység utáni” Európáról vizionálnak, és legszívesebben törölnék Krisztus egyházát a közös értékek és közös örökség tárházából. Szerintük Európa egysége a görög és római kultúrából, a felvilágosodás és a modernitás szövedékéből alakult, s „avult relikviának vagy történelmi intermezzónak” (Horváth Pál) tekintik mindazt, amit a bő másfél évezrede legálissá vált közös hit adott Európa népei számára. Amiből Európa mint egy új történelmi és kulturális fogalom közvetlenül megszületett.

Ez az Európa akkor jött létre, amikor Krisztus hite uralkodó vallás lett, majd rövidesen meghódította azokat a kelta, germán és szláv népeket, amelyek a földrész területének nagy részét lakták. Róma bukása és a területére beáramló pogány törzsek keresztény államokká szerveződése hívta életre azt a keresztény univerzumot, amely hitében és kultúrájában egységes, a pápa és a császár szimbolikus főségét elismerő népközösséget teremtett. És amelynek alkotmánya preambulumából a 21. században kimaradhatott ennek a történelmi igazságnak az elismerése. „Az európai alkotmány létrehozásáról szóló szerződés” preambuluma „Európa kulturális, vallási és humanista örökségéből” merít ösztönzést, elismerve, hogy ebből származnak az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogai.

XVI. Benedek emeritus pápaként a közelmúltban emlékeztetett arra, hogy a II. világháborúval járó megrázkódtatás után Németországban még kifejezetten az Isten színe előtt vállalandó felelősséget tették meg az alkotmány irányadó elvének. Fél évszázaddal később már nem sikerült elérni, hogy ez bekerüljön az európai alkotmányba. A kialakult helyzet pontosan tükrözi, hova jutott a Nyugat, ahol Istent már csak egy kisebbség magánügyének tartják.

Az egyházak mindenekelőtt értékeket akartak az EU alkotmányában viszontlátni. II. János Pál pápa tételesen felsorolta, melyeket: az emberi élet szentsége, a személy méltósága, a házasságon alapuló család központi szerepe, az oktatás jelentősége, a gondolat- és  szólásszabadság, a saját meggyőződés és a vallás gyakorlásának szabadsága, az egyének és a csoportok törvényi védelme, mindenki együttműködése a közjó érdekében, a munka mint személyes és társadalmi jó, és a politikai hatalom mint szolgálat. A Veritatis splendor kezdetű enciklikában (II. János Pál pápa enciklikája az Egyház erkölcstanának néhány alapvető kérdéséről) a Szentatya Európa egységének programját új evangelizációs lelkipásztori munkával egészítette ki, a „szeretet civilizációjának” megteremtését ajánlva Európa országai és politikusai figyelmébe. 

Amikor a pápai statisztikai évkönyv (2017-es Annuario Pontificio) szerint Európa lakosságának 39,9 százaléka katolikus, a történelmi keresztény felekezetek hívei pedig a lakosság többségét adják, akkor a keresztény örökség kihagyása az alkotmányból olyan, mintha Európát az európaiak figyelembevétele nélkül építenék, ráadásul a valódi pluralizmust és egészséges demokráciát megcsúfolva.

Eszembe jut a veszprémi érsek, Márfi Gyula egyik tíz évvel ezelőtti írása, amelyben lejegyezte, hogy a szabadságszeretetéről híres Franciaországban a püspöki mellkeresztjével nem léphetett be hivatalos állami intézménybe, de az állami iskolába se (Az Istenkeresés útjain, Szaléziánum, 2013. 41. o.). Zsidó vallású vezetők arról számolnak be napjainkban, hogy Párizsban, a zsinagógából kilépve, a biztonsági őr jó szándékúan figyelmezteti őket, hogy a kipát az utcán inkább vegyék le. A keresztény érték a vallásközi párbeszédet és akirekesztés nélküli, a vallás formai és tartalmi gyakorlásának valódi szabadságát képviseli.

Szintén Márfi Gyulától hallottam a következő kifejező „példabeszédet”: képzeljük el, hogy egy intelligens marslakó leszáll a földre, megtanulja a nyelvünket és elolvassa az Unió alkotmányának előszavát. Ebből megtudja, hogy az antik hagyományok és a felvilágosodás szellemisége milyen jelnetős volt az európai civilizáció kialakulásában. Ezt követően kérdéseket tesz fel: miért írnak Európában X évet, amikor a föld más részein Y év van. Azt a választ kapná, hogy Európa időszámítása a keresztények istenének, Krisztusnak a születési évével kezdődik. Aztán megkérdezné, miért vasárnap számít a hét első napjának. Azt válaszolnák neki, azért, mert a keresztények hite szerint az ő istenük ezen a napon támadt fel a halálból. Ezután rákérdezne, miért a karácsony és a húsvét a két legnagyobb ünnep. Megtudná, azért, mert a keresztények ekkor ünneplik istenük születését és feltámadását. Ezután felkeresné Európa legszebb épületeit, a párizsi Notre Dame-ot, a milánói dómot, a Szent Péter-bazilikát, megcsodálná Michelangelo, Leonardo, Giotto, El Greco, Raffaello műveit… Aztán meghallgatná Bach Karácsonyi oratóriumát, Händel Messiását, Beethoven, Mozart, Liszt, Kodály miséit, Verdi Requiemjét, de már meg sem kérdezné, kinek a tiszteletére és miért születtek. Az pedig már meg sem lepné, hogy az európai alkotmány alapfogalmai, mint a szabadság (a mértéktartó), az egyenlőség, az emberi jogok, az emberi méltóság mind Krisztus tanításának köszönhetik létüket. Végül csak egyet kérdezne: Ti európaiak, Ti normálisak vagytok egyáltalán? 

A keresztény társadalometika része az egészségesebb világért folytatott küzdelem. Krisztus gyógyító jelenlétét szeretné láthatóvá tenni a közéletben. Nem hisz az állandó és szükségszerű haladásban, hisz viszont a szolidaritásban, amely elsősorban a javak igazságos szétosztásában és a munka díjazásában mutatkozik meg (lásd: Ferenc pápa: Ez a gazdaság öl. Jezsuita Kiadó, 2015). Erőfeszítést vállal egy igazságosabb társadalmi rendért, ahol az érdekütközések könnyebben találhatják meg elfogadásra épülő nyugvópontukat.

A világból ma hiányoznak az iránymutató eszmék, világnézetek. A globális ideológiák bukása utáni korban élve megtapasztaltuk, hogy a szabadságot lejáratta a kereszténységet partvonalra helyező, emiatt erkölcsi válságba süllyedt, de önképében tetszelgő Nyugat, az egyenlőséget pedig a kommunizmus Isten- és embertelensége. Az Egyház mint nemzetek feletti globális vezető kétségkívül válságban van ma a tekintetben, hogy politikai súlyát elvesztette. Visszanyerhetné, ha az Unió egykori alapító atyáinak álma szerinti Európa valósulna meg a mai, önfeladás időszakát élő közösség helyett.

Németországban választási plakátok sora szajkózza, hogy minden problémára válasz Európa. De milyen, melyik Európa? – hasít a dilemma a tudatunkba. Az emeritus pápa azt mondta, hogy minden európai népnek el kell ismernie, hogy a hit teremtette a hazáját. Manapság inkább távolodunk ettől. II. János Pál pápasága kezdetén, még a vasfüggöny időszakában így szólt: a születőben lévő Európa feladata, hogy úgy közelítse egymáshoz az egyes államokat, hogy közben meg ne semmisítse különbözőségeiket, s az államok és népek nemzeti önazonossága megmaradhasson. Tíz évvel később, az olasz püspökökhöz szóló beszédében már figyelmeztetett az Unió csapásaira, arra, hogy az uralkodó tendenciák gyengítik Olaszországot, a nemzeteket, ezáltal egész Európát.

Az állam szerepe nem ugyanaz minden kultúrában. A keresztények mindig nagyra értékelték a hazaszeretetre épülő kormányzást, a rendet, a nyugalmat és a biztonságot, amit alkalmas vezetők és kormányzati szervek biztosítanak. Közben pedig felfelé tekintenek, egyre feljebb…

B. Varga Judit történész-muzeológus