Az eltörléskultúra fő stratégiai célja, hogy megfossza múltjától a Nyugat társadalmát. A woke propagandagépezet fejébe vette, hogy a Nyugatnak szégyenkeznie kelljen múltjáért.

Első pillantásra úgy fest, mintha a történelemoktatásról zajlana valamilyen, csak a bennfenteseket érdeklő vita. Amikor azonban a Wisconsini Egyetemen eretnekvadász huligánok megalázták James H. Sweet történészprofesszort, az Amerikai Történettudományi Társaság (AHA) elnökét, ország-világ láthatta, mi múlik azon, hogyan látjuk történelmünket.

Sweet azért tette ki magát ellenséges tűznek, mert arról elmélkedett, hogyan terjed az egyetemi oktatásban a „jelenelvűség”. Ez az irányzat úgy tekint a múlt eseményeire, mintha ma történnének. Mintegy visszafelé olvasva a történelmet, megpróbálja felfedezni benne mindazt, amit elfogadhatatlannak tart a mában. Ez a történetszemlélet nagyon is erőteljes kulturális irányzatot képvisel, amely elítéli a múltat, amiért nem felel meg a mai woke elit értékeinek. Egészen az ókorig visszavetíti ezeket az értékeket, ezzel megszüntetve az időt: múlt és jelen között nincs különbség.

„Az identitáspolitika és a jelen teleológiája” című cikkében, amely az AHA hírlevelében jelent meg, James Sweet udvariasan próbálta felhívni a történészek figyelmét arra, hogy tiszteletben kell tartaniuk a múltat a jelentől elválasztó határvonalat. Bírálta azt az irányzatot, amelynek képviselői visszafelé olvassák a történelmet. Felpanaszolta, hogy sok kollégájának csak annyiban érdekes a múlt, amennyiben „a társadalmi igazságosság mai témáinak prizmáján keresztül vizsgálható; az olyanokén, mint a rassz, a gender, a szexualitás, a nacionalizmus, a kapitalizmus.”

„Ha a történelem alig több, mint mai aggályok meghatározta rövidtávú... identitáspolitika, nem járnának jobban a diákok, ha történelem helyett szociológiát, politikatudományt vagy etnikai tudományt tanulnának?” Sweetnek hamarosan rá kellett jönnie, hogy e kérdést már feltenni is tilos lett volna. Az egyetemek történelemtanszékein járőröző megalkuvást nem ismerő írástudók ugyanis nem tűrik az ilyesmit.

A szóban forgó egyetemi járőröknek szívügyük ugyanis, hogy mindenkire rákényszerítsék a megkérdőjelezhetetlen pártvonalat azzal kapcsolatban, hogyan is kezelendő a történelem. A pártvonaltól eltérő értelmezéseket nem tűrik, az olyan történészekre pedig, akik mégis ezzel próbálkoznak, kiközösítés és büntetés vár. Mindezt olyan fanatizmussal végzik, amely leginkább az inkvizíció szellemére emlékeztet. A Nyugat múltjának jelenelvű változata fölött rendőrködő dogmatikus buzgalom a maga teljes fegyverzetében mutatkozott meg abban a gyűlöletben, amely augusztusban szabadult rá Sweet professzorra.

Miután arról írt, hogy az egyetemi történelemoktatást ideológiai imperatívuszoknak rendelik alá, robbanásszerű erővel támadták őt professzori minőségében és becsületében. Nem akárkik, hanem állítólag képzett egyetemi előadók támadtak rá a lehető legnagyobb dühvel, jeléül annak, mennyire uralma alá hajtott sok intézményt a woke fanatizmus. A social media oldalakon tömeges zaklatások érték, amiért eretnek módjára kétségbe merészelte vonni az amerikai történészszakma jelenelvű fordulatának érvényességét. Inkvizítorai rasszistának minősítették, amiért nem értett egyet a kulturális identitáspolitika kisebbségvédőivel.

Külön is elítélték, mint „fehér férfit”, akinek úgymond nincs joga kérdéseket feltenni, sem bíráló megjegyzéseket tenni arról, hogyan értelmezendő a feketebőrűek vagy Afrika történelme. Egyenesen fasisztoidnak minősült az a törekvése, hogy bírálja az identitáspolitika ihlette jelenelvű történelemszemléletet. Azzal vádolták, hogy megközelítése „a fehér felsőbbrendűség és a nőgyűlölet szolgálatában álló” jobboldaliak és nácik nézeteire emlékeztet. Manapság elég, ha valaki kétségbe vonja a woke dogma érvényességét, és máris a fehér felsőbbrendűség hirdetőjének minősítik.

David Veevers történész a Sweet professzort sújtó rosszindulatú gyűlölethullám jó példájával szolgált. Twitter-bejegyzésében így fogalmazott: „Ebben az abszolút szamárságban az a legrosszabb, hogy ez a pasas a társadalmi kérdéseket, amilyen a rossz, a gender és a nemiség a jelenre korlátozná, mintha valamiért nem is léteztek volna a múltban. Hogy az ördögbe kaphatott diplomát, arról már nem is szólva, hogyan lehet az AHA elnöke?”

Ami azt illeti, némely mai téma, mint amilyen a transzneműséggel és a szexualitással kapcsolatos megszállottság, nyilvánvalóan nem sok társadalom múltjában volt jelen. Ha azonban valaki arra a nyilvánvaló megfigyelésre vetemedik, hogy a rasszal és a nemiséggel kapcsolatos közfelfogás történelmi koronként változik, könnyen az eretnekség vádjának tehetik ki magát.

Veevers sok eszmetársa nem érte be annyival, hogy megkérdezze, miként lehet Sweet az AHA elnöke. Egyenesen a skalpjára vadásztak. A Twitter-csőcselék némely osztagai azt követelték, hogy az AHA vonja vissza Sweet megállapításait, sőt, egyesek azt sürgették, hogy szabjanak ki rá fegyelmi büntetést.

Catherine Denial, az Illinois állambeli Galesburg Knox egyetemének történelem tanszékvezetője felszólította kollegáit, hogy kampányszerű levélüzenetekkel ostromolják az AHA-t. A szervezetet annyira megfélemlítette a Sweet cikkét követő háborgás, hogy a korábbi szokással szakítva magánhasználatúra módosította Twitter-fiókját. Napjainkban ritka az olyan közszereplő, aki veszi magának a bátorságot, hogy szembeszálljon a Twitter-csőcselék nyomásával. Meghátrál szinte mindenki, akit ez a fajta nyomás ér, sőt visszakozik és bűnbánó bocsánatkérő nyilatkozatokat tesz közzé. Így működnek a dolgok az angol-amerikai felsőoktatás világában. Sajnálatos, de nincs benne semmi meglepő, hogy Sweet is kényszeredetten bocsánatot kért a „károkért”, melyeket nyilatkozata okozott.

Sokat elárul, hogy a „kár” szót választotta!

Mint azt az eltörléskultúra működésének ismerői tudják, ez az irányzat minduntalan arra panaszkodik, hogy a sértő szavak kárt okoznak! Az eltörléskultúra azon az alapon vindikálja magának a jogot a nyelv feletti őrködésre, hogy a sértő kifejezések traumatizálják az embereket és mentális egészségkárosodáshoz vezetnek. Amikor egyesek a közbeszédből egészségügyi jelenséget fabrikálnak, arra kényszerítik az embereket, hogy vigyázzanak a szájukra, különösen akkor, ha olyan eszmecserében vagy vitában vesznek részt, amely valakinek az identitásával lehet kapcsolatos. Elég csupán kétségbe vonni a woke tételeket, és máris károkozással vádolhatják a beszélőt, illetve a szerzőt, és Sweetet ez vehette rá bocsánatkérő nyilatkozatára: „elnézést kérek a kárért, amelyet történész kollegáimnak, tudományágunknak és az AHÁ-nak okoztam”.

Megkérdezhetnénk, vajon az egyetemi történelemoktatás egyik változatának megkérdőjelezése ugyan miféle kárt tehet a történészekben. A válasz úgy hangzik, hogy a terápiás cenzúra orvosi problémává degradálta az erőteljes véleményütközést. Ha így vesszük, a kritika nem csupán egy bizonyos gondolatot vagy szemléletet von kétségbe, hanem az illető véleményt képviselő ember identitását. Következésképp a jelenelvűség megkérdőjelezését úgy állítják be, mintha képviselőit legközvetlenebb identitásukban érte volna támadás.

Sweet mélyen megalázkodó gesztussal úgy fogalmazott: „Remélem jövendő vitáinkban sikerül jóvátennem, amit tettem. Hallgatok és tanulok”. Sweet nyomorult megalázkodásának hangvétele leginkább a maoista önostorozó önkritikai gyűléseket idézi az ember emlékezetébe. Sweetnek azonban alighanem csalatkoznia kell a kánonhoz annak reményében, hogy sikerül megváltania bűneit, a woke dogma őrei ugyanis nem ismernek megbocsátást. Manapság, aki megalázkodik, még egy jókora jelképes pofonra is számíthat egy diadalittas megvető fintor kíséretében.

Valahogy úgy, ahogy a sztálini kor kikényszerített bűnvallomásainak idején volt szokás, a bocsánatkérés után csak újabb megalázkodást követelnek a bűnöstől. Sweet bocsánatkérésére újabb elítéltetés volt a válasz: szavait őszintétlen „álbocsánatkérésnek” minősítették. Sztálin idejében az ilyen fogadtatás egyenértékű volt a Gulágra szóló nem menettérti jeggyel. Sweet abban a „szerencsés” helyzetben van, hogy csupán kiközösítik és az egyetemi világ szégyenpadjára ültetik.

Lora Burnett gúnyolódva jegyezte meg: „ez a bocsánatkérés lényegében annyit tesz, hogy ››elnézést, amiért elszomorítottalak, de mégiscsak igazam van‹‹”. Majd így folytatta: „sajnálkozni, a ››nem megfelelő kifejezés‹‹ miatt nyilván könnyebb, mint elismerni, hogy az ember rossz érvekkel, bizonyítatlan állításokkal és helytelen megállapításokkal hozakodott elő”.

CÉLKERESZTBEN A NYUGATI CIVILIZÁCIÓ ÖRÖKSÉGE

A nyugati civilizáció ellenfelei nem a múlt eseményeivel kapcsolatos valaminek tekintik a történettudományt, hanem olyan csatatérnek, amelyben a kulturális értékek körül zajló mai háborút kell megvívni. A történelmet kétségkívül mindig is felhasználták politikai célokra, ma azonban kifejezetten korunk konfliktusainak rendezésére használják. Ez egyfajta nárcista történettudományi kutatást eredményez, amelynek folyamán a különféle identitáscsoportok lényegében bármilyen történelmi helyszínen és korban saját panaszaikra vélnek bukkanni.

A jelenelvű történetírás nagyjából minden történeti eseményt a transzneműséggel, a fehér felsőbbrendűséggel, a heteronormatívitással, a mérgező férfiassággal, rabszolgasággal és persze a fajgyűlölettel kapcsolatos rögeszmék szűrőjén keresztül szemlél. Ez a nárcisztikus kényszer, amelynek hatása alatt a kutató önmagát keresi a múltban, képzelt világot teremt a történelemből. Aki fordítva olvassa a történetet, az akár az ókori Görögországban és Rómában is képes lehet felfedezni a modern fajgyűlölet bölcsőjét. A Cambridge-i Egyetem régészeti múzeuma ebben a szellemben helyezett el a falakra feliratot, amelyeken a termekben látható gipsz szoboröntvények „fehérségére” figyelmezteti a látogatót. Azzal indokolta az eljárást, hogy a fehér szobrok „félreérthető benyomást” kelthettek az ókor fehérségével és a „sokszínűség hiányával” kapcsolatban. A görög szobrászok nem a sokszínűséggel foglalkoztak, hanem szép műveket akartak létrehozni. Ha ma élnének, meglepetéssel tapasztalnák, hogy a fehér márvány, amellyel dolgoztak, politikai jelentőséget kap.

A történelmi analfabéták együgyűsége nélkül elképzelhetetlen lenne, hogy az ókori világot a sokszínűség nyelvezetével próbálják leírni. Ez a fajta anakronisztikus felfogás azt tükrözi, hogy képviselői képtelenek a maga fogalmaival értelmezni a múltat. Aki a görög képzőművészetet mai vélemények alapján próbálja bemutatni, az a történelmi képzelőerő hiányáról tesz tanúbizonyságot. A 21. századi propaganda követelményeinek igyekszik megfeleltetni az ókori görög kultúra alkotásait. Ez leértékeli az ókori művészek örökségét és meghamisítja a múltat. A Cambridge-i Egyetem területén kiállított szobrokkal szembeni ellenérzés a klasszikusok iránti gyűlölet megnyilvánulása. A klasszikus alkotókat gyakran ítélik el, mint afféle elitistákat, továbbá, mint igen-igen fehéreket. De ennél sokkal többről van szó. Az ókori Görögország és Roma öröksége a nyugati civilizáció alapjainak szerves része. Ezért is éri legitimitását oly rendszeresen támadás. Ezért is illeti megvetéssel a jelenelvű csőcselék Homéroszt, akinek Iliásza és Odüsszeiája nemcsak a görög irodalom alapműve, hanem az egész nyugati civilizáció alapértékei közé is tartozik.

„Büszkén jelenthetem be, hogy az idén sikerült eltávolítanunk a tantervből az Odüsszeiát!” – dicsekedett el a közösségi oldalakon egy massachusettsi középiskola tanára. Ha egy irodalomtanár azzal büszkélkedik, hogy Homérosz Odüsszeiáját törölték a tananyagból és azt várja, hogy ezért most sok lájkot kap, akkor bízvást elmondhatjuk, hogy ami Cambridge-ben zajlik, az osztálytermekbe is utat talál magának.

A klasszikusok elleni kereszteshadjárat nagyon is hasonlatos ahhoz a felfogáshoz, amely a radikális dzsihadistákat arra indította, hogy ősi templomokat, szobrokat és egyéb műalkotásokat romboljanak le Afganisztánban, Szíriában és Irakban. Cambridge-ben a szobrokat a szó szoros értelmében nem rombolták le. Ehelyett erkölcsi megbélyegzés lett az osztályrészük, és ezzel megkérdőjeleződött az általuk képviselt kulturális hagyomány érvényessége.

Nincs abban semmi meglepő, hogy az „egyetemi tálibok” a klasszikusokat veszik célba. Végül is a legfontosabb témák és eszmények közül igen sok az ókori Görögországban és Rómában gyökerezik. Az ókori görög kutató és kísérletező szellem, amely a tudományt, illetve a szabadság és a demokrácia korai, igaz, részleges megfogalmazását megalapozta, egyúttal a nyugati civilizáció alapértékei közé is tartozik.

A woke történészek mérgezőnek minősítik a nyugati civilizáció örökségét, és úgy tesznek, mintha az lenne a dolguk, hogy befolyásától megóvják a diákságot. Még hivatásos történészek is bűnrészességet vállaltak abban, hogy tudományágukat az itt és most állítólag érvényes woke ügyeknek rendeljék alá.

A kulturális keresztesharcosok gyakran áthágták a jelent a múlttól elválasztó határt, amikor úgy ítélkeztek történelmi személyiségek felett, mintha kortársaink lennének.

A jelenelvűség olyan vádló történetírás, amely feladatának tartja, hogy elítélje a Nyugat múltjának minden dimenzióját, és ily módon delegitimálja a történelmét.

Ezt szolgálja minden olyan kísérlet, amely megpróbálja átszervezni a társadalom történelmi emlékezetét és kétségbe vonni eszméit és vívmányait. Ehhez nélkülözhetetlen, hogy e kísérletek közben minduntalan átlépjék a jelen és a múlt között húzódó határt. Ezért vannak tüntetések történelmi alakok szobrai, a nyugati kultúra jelképei ellen, mintha ezek a szobrok a mai ember jólétére nézve bármilyen veszélyt jelentenének. A nyugati tudomány és filozófia számos nagy múltbeli alakja – David Hume, Immanuel Kant, Charles Darwin – heves támadások célpontja lett, és magatartásuk úgy ítéltetik meg, mintha kortársaink lennének.

Ezzel a módszerrel, hogy tudniillik a múltat a jelentől megkülönböztethetetlennek állítják be, megalázzák a jeles történelmi szereplőket, amiért nézeteik nem esnek egybe woke inkvizítoraik véleményével. A 21. századi egyetemi tálibok személyében John Locke, akinek filozófiája nagy szerepet játszott a tolerancia eszméjének kibontakozásában, nem egyéb halott fehér embernél, továbbá 17. századi rasszistánál. Adam Smith, a skót felvilágosodás kimagasló alakja minden teketória nélkül javíthatatlan rasszistának minősül. Hogy miért? Mert a 18. századi gondolkodó 21. századi bírálói szerint Smith bűnös módon megkülönböztetett „vad” és „civilizált” népeket.

Ha elmosódik a jelen és a múlt között húzódó határ, annak jelentős következményei lesznek arra nézve, hogy a társadalom miként fogja fel önnön helyét a történelemben. Amikor a jelen határait messzire visszatolják a múltba, a múlt, mint különálló valóság megszűnik. A műveletnek voltaképp az a célja, hogy elszakítsa a nyugati társadalmat a múltjától. És csakugyan meg is akadályozza a társadalmat abban, hogy megismerje önnön gyökereit és azokat a hagyományokat, amelyek szokásait, mindennapi gyakorlatát és identitását meghatározzák. Lényegében megfosztja a társadalmat történelmi örökségétől. Ez pedig igen rossz hír. Nehezen alakulhat ki életerős kollektív identitás, ha nincs közös emlékezet, ha nincs közös kötelék, amely a múltban gyökerező közös értékekhez és szokásokhoz fűzi az embereket.

Amikor Sir Winston Churchill megállapította, hogy „az olyan társadalomnak, amely múltját elfelejti, nincs jövője”, nem tudhatta, hogy évtizedekkel később tudatosan előidézett történelmi emlékezetvesztés veti meg lábát a társadalomban. Churchill figyelmeztetése tehát nagyon is időszerű. Amikor megszűnik a különbség a jelen és a múlt között, akkor az embereket időtlen jelenelvű vákuumba zárják. Ahelyett, hogy a mai kor problémáival néznének szembe, a múlt problémáit próbálják rendbe tenni. Olyasmi ez, mintha fejükbe vennék, hogy nem hajlandók egy lépést sem tenni előre. Amikor egyesek rögeszmésen borús események sorozatának állítják be a múltat, bénultságot idéznek elő a megfagyott időben.

Nem nézhetjük tétlenül a Nyugat történelme ellen indított jelenelvű kereszteshadjáratot. Meg kell találnunk a módját, hogy világos vonalat húzzunk a múlt és jelen közé, mert így segíthetjük hozzá a társadalmat ahhoz, hogy szembe tudjon nézni a jövővel.