Sisci többek közt a kínai családmodell átalakulásával illusztrálja a mindennapok radikális változását. Míg évszázadokon keresztül a poligám nagycsaládot tekintették mintának, melyekben akár több tucat egy uradalomban élő unoka sem volt ritka, a 20. század ’50-es, ’60-es éveire a kötelező egykézés vált mérvadóvá. De megváltoztak a városok is: a városképet több száz éven át uraló lapostetős házak helyét átvették a tájat uraló 30-40 emelet magas vasbeton monstrumok.

A kötet egyik legizgalmasabb fejezete a kínai nyelv változásáról szól. Az egymást váltó uralkodó dinasztiák az évszázadok során elődeik épületeit, szobrait – gyökeresen szakítva a múlttal – lerombolták, eltüntették a föld színéről. Sisci megjegyzi, Európában, ahol elevenen él az antik és középkori örökség is katedrálisokkal, várkastélyokkal, ókori fürdők romjaival, ez elképzelhetetlen lett volna. Kínában majdnem a nyelv is hasonló sorsra jutott: Mao Ce-tung a latin abc bevezetésével kacérkodott, végül azonban csak a leegyszerűsítésnek engedett zöld utat. A nyelv már csak azért is fontos volt Kína számára, hiszen Európával ellentétben a hatalom különböző rétegeibe hagyományosan nem születés útján (lásd európai arisztokrácia), hanem tanulással, szorgalommal kerülhetett a földi halandó, s válhatott mandarinná.

Az utóbbi évtizedekben felgyorsult az idegen kifejezések elterjedése, sok új, többjelentésű szó jött létre. Remek példa a jelenleg is változó kínai nyelvre az az eset, amikor egy húsz éve hazáját elhagyó kínait egy kamaszlány a nyílt utcán felpofozott Pekingben, amiért a férfi kisasszonynak merte szólítani. Tudvalévő, hogy 1990 körül a fiatal lányokat valóban így szólították, ám mára a prostituáltak egyik közkedvelt megszólítása ez, s erről a férfi nem tudott.

Mennyire zárt világ Kína, hogyan tekint a világra, hol keresi benne a helyét? Az ókorban az ország saját magát helyezte a világ közepére, rengeteg ősi térképen, metszeten a Mennyei Birodalom az origóban látható. Az idő előrehaladtával azonban ez megváltozott: Matteo Ricci jezsuita misszionárius térképei világossá tették a császár és udvara, de az alattvalók számára is Kína méretét és elhelyezkedését.

Kontinensünkön sokan csak a kínai éttermekről, olcsó árucikkeket kínáló boltosokról kapnak képet az ősi, keleti országról, annak ellenére, hogy az interneten könnyű egy sanghaji utcán „sétálni”, innen Budapestről is. A viszonylagos zártságot persze a kínaiak sem mindig igyekeznek megtörni: külföldön külön negyedekben élnek, nem szívesen vegyülnek másokkal. Ennek ellenére a hidegháború vége, illetve a tőke szabad áramlása számos új utat nyitott meg a világ és Kína közt. Nincs európai ország kínai gazdasági befektetés nélkül, de nincs Kína a világ nélkül sem. Ennek eklatáns példája a 2008-as pekingi olimpia, a sanghaji expo, illetve az európai futball hisztérikus imádata a kínai fiatalok körében.

Budapest és Peking majd’ 7800 kilométerre fekszenek egymástól. A globalizáció azonban szomszédokká tett minket. A kérdés csupán az, mi magyarok mennyire vagyunk nyitottak Kínára, és mennyire tudunk élni a Kína felemelkedése adta lehetőségekkel.

Francesco Sisci március 18-án 18 órától a Várkert Bazárban Merre tart Kína? címmel tart előadást.

Francesco Sisci: Merre tart Kína?
Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2015, 80 oldal, 1500 Ft