Köztudott, hogy a kommunista/szocialista országok - Jugoszláviát leszámítva - számos eszközzel igyekeztek meggátolni állampolgáraik nyugatra utazását. Ennek legismertebb eszköze az úgynevezett Vasfüggöny volt, amely mintegy 45 évig osztotta ketté Európát, Winston Churchill ismert szavaival élve "a Balti-tengeri Szczeczintől az Adria melletti Triesztig". A magánutazások az 1940-es évek vége és az 1960-as évek eleje között gyakorlatilag lehetetlenné váltak; a nyugati és déli határon szögesdrót és aknamező húzódott, amelyek felszámolása 1955-re hivatalosan befejeződött, de a szigorú őrizet nem sokat enyhült.
Az 1956-os forradalom után, az államgépezet összeomlásával együtt néhány hónapra megnyíltak a határok. A határőrök részben passzívak maradtak, részben maguk is útnak indultak: a hivatalos iratban közel 400 nyugatra menekült határőr neve szerepel, sokan csapatostul, feletteseikkel együtt disszidáltak. A határőrök mellett civilek is hatalmas számban indultak meg, nem törődve a rájuk leselkedő veszélyekre. A menekülőknek a felszedetlen taposóaknák mellett a mostoha időjárással, a kapzsi embercsempészekkel és sok esetben szovjet katonákkal is szembe kellett nézniük, mielőtt elhagyhatták volna az országot. Ennek ellenére 1957 márciusáig mintegy 200 000 fő – egy Debrecen méretű város lakossága (!) – lépte át a határt, többségük Ausztria, körülbelül ötödük pedig Jugoszlávia felé.
Az emigrálók összetétele teljesen vegyes volt. Kisebb részben, 5 százalékban akadtak közöttük olyanok, akik részt vettek a megmozdulásokban, harcokban de legnagyobb arányban a kommunista diktatúra korábbi károsultjai (kitelepítettek, kulákok, volt katonatisztek) indultak nyugat felé. Sokakra már korábban kijutott családjuk is várt. Az 1944-45-ös és 1947-es emigrációs hullámmal ellentétben politikusok, vezetők nem menekültek, kivételt ez alól Kéthly Anna képezett.
Az ekkor kijutottak háromnegyedéről rendelkezünk részletes adatokkal, amelyek számos érdekes kérdést vetnek fel. Az érthető, hogy a menekültek több mint 80 százaléka a Dunántúlról származott, és túlnyomó részük 1956 novemberében indult útnak (a francia Le Figaro lap október 28-ig 80 000 menekültről számolt be!), ahogy az is, hogy közel kétharmaduk férfi volt. Egyrészt a korábbi megtorlások őket nagyobb arányban érintették, valamint sok esetben (főleg életkoruk miatt) egyedülállóként könnyebben vágtak bele a kockázatos utazásba.
Azok a fizikai dolgozók, akikre hivatalosan a rendszer épült, és akiknek jóléte volt – elsősorban a lózungok szintjén – a legfontosabb, az első adandó alkalommal igyekeztek elhagyni a „kommunista paradicsomot”. A képet némileg árnyalja, hogy őket, a parasztsággal ellentétben nem kötötte a föld szeretete, és egyben megélhetésük forrása sem.
És hogy mi történt azokkal, akik kijutottak? A legtöbben osztrák vagy jugoszláv menekülttáborokba kerültek, ahonnan a befogadó országok vállalásaival arányban utazhattak tovább. A lakosság, főleg a határok mentén lakó magyarság is minden megtett a menekülő magyarokért. „Nálam is egy házaspár két és fél napig lakott, egy budapesti mérnök család, egy hétéves kisfiúval és egy hároméves kislánnyal. Nekem egy szobám meg egy konyhám volt akkor legényemberként. Hát mintha népünnepély lett volna. A falu népe fogadta őket, ahogy csoportosan jöttek, vagy ketten-hárman, de egyedül is, mind Ausztria felé. Kevés maradt Jugoszláviában, a mi vidékünkön egy sem, de mondják, hogy valahol beljebb egy-két magyar maradt. Várták őket a férfiak kint az utakon, a kertek alatt, az asszonyok sütöttek-főztek, meg minden. (…) Nekem már volt akkor rádióm és hallgattam a Szabad Európa és a Kossuth Rádiót, az a kettő bejött, hogy mi történt Budapesten, aztán Pécsen.” – mondta el Varga József muravidéki tanító.
Nyugaton addig példa nélkül való összefogás jött létre, amelyben nagy szerepe volt az ENSZ mellett az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és Nyugat-Németországban élő magyar közösségeknek is. A legfontosabb befogadók a már említettek mellett Kanada és Franciaország voltak, de Belgium, Olaszország és Ausztrália is ezres nagyságrendben fogadott be magyarokat. A táborok, ahol eleinte igen mostoha körülmények uralkodtak (ne felejtsük el, Ausztria északkeleti része 1955-ig szovjet megszállási zónához tartozott, ennek minden általunk is ismert következményével, Jugoszlávia pedig még nem heverte ki a közel öt évig tartó partizánháború veszteségeit), viszonylag hamar kiürültek; 1957 márciusában már csak 35 000 fő volt, ausztriai táborokban, Jugoszláviában pedig júniusra mindössze 7500 fő maradt.
A korábbi emigránsokkal ellentétben az 56-os menekültek egy jelentős része hazatért. Természetesen a kádári államvezetés is elkövetett mindent, hogy hazacsábítsa őket, ezzel is demonstrálva a szocialista Magyarország felsőbbrendűségét. Kádár János is viszonylag megértően vélekedett a menekültekről: "az 1956-os emigráció tényleg érdekes emigráció. Ha van valahol skálája a vegyes társadalmi, politikai és különböző rétegeknek, itt tömegével megtalálható. Vannak kint munkásemberek, normáért feldühösödött emberek, gyerekek, akik kalandvágyból rohantak világgá, vannak akik kiérkezésük után két hét múlva megbánták tettüket, mint a kutya, amely kilencet kölykezett [...] Vegyes tehát a társaság."
Sokan éltek is az amnesztia lehetőségével, 1963-ig mintegy 40 000 fő tért haza, azonban a magyar hatóságok – korábbi ígéreteikkel ellentétben – sokakat őrizetbe vettek, és elítéltek. Ismert Veréb László honvéd esete, aki a forradalom alatt nemzetőrként szolgált (harcokban nem vett részt), később pedig a rendőrséghez került. Amikor ismét behívták katonai szolgálatra, Jugoszláviába, majd az NSZK-ba szökött. 1959 januárjában, hivatalos papírokkal tért haza, ám letartóztatták és októberben kivégezték. A nyugatra jutott magyarok legnagyobb része hamar beilleszkedett és sikeresen teremtett új életet, ám előfordultak súrlódások is a korábban érkezettekkel. Nagyobb számban először az 1970-es évek második felében kezdtek hazajárni, később, főleg a szocialista rendszer bukása után sokan végleg hazatértek. A kint maradtak közül a legtöbben megőrizték és átörökítették magyarságukat; Tim Howard, az Egyesült Államok fociválogatottjának kapusa – akinek nagyszülei 1956-ban vándoroltak ki – bár a nyelvet már nem beszéli, de büszke magyar felmenőire.
György Sándor történész