Most, amikor politikai vezetők és médiaszemélyiségek hada emlékezik meg Lengyelország lerohanásának és vele a második világháború kirobbanásának 80. évfordulójáról, érdemes felfigyelni rá, mennyivel több fecsegés övezi a korabeli tragikus eseményeket, mint még tizenöt, harminc vagy akár ötven éve. Furcsamód minél távolabb kerülünk 1939. szeptember 1-jétől, Lengyelország lerohanásának napjától, az évforduló a jelek szerint annál gyakrabban ad alkalmat közéleti vitákra Európában.
A második világháború iszonyú eseményei, kiváltképp pedig a holokauszt egyfajta futball-labda szerepét töltik be, amelyet szüntelen továbbadnak egymásnak a helyezkedő közéleti szereplők, hogy kimutassák milyen erkölcsösek, s mennyire mélyen érinti őket az emberi szenvedés. Az évforduló ezenkívül politikai előnyszerzésre és az ellenfelek lejáratására is alkalmat ad. Számoljuk csak össze, hányszor hasonlítanak mindenféle közszereplőket Hitlerhez. Vagy hányszor mondják bármiről, ami nincs ínyükre, hogy „pont olyan, mint a harmincas években”. A médiában, de általában a közéletben is sokan a legnagyobb könnyedséggel neveznek fasisztának vagy egyenesen nácinak bárkit, aki nem ért velük egyet. Elég, ha valaki a Brexitre szavazott vagy aggodalmának adott hangot az Európába irányuló tömeges bevándorlás láttán, és máris egykönnyen minősítik szélsőjobboldali idegengyűlölő alaknak.
Itt van például Sadiq Khan londoni polgármester esete, aki a múlt vasárnap Gdańskban tartott beszédet. A baloldali politikus arra használta fel a második világháború kitörésének évfordulóját, hogy párhuzamot vonjon Lengyelország lerohanása és a mai kor között. Európa mai helyzete Khan szerint kezd emlékeztetni 1939 szeptemberére. Khant szemlátomást a legkevésbé sem érdekelte, mi is történt 1939 szeptemberében Lengyelországgal. Beszéde egy volt a szokásos „pontminthitler” – műsorok közül. Ha rá hallgatunk, már látjuk is a barnaingesek masírozását Európa útjain. Egyebek között így fogalmazott: „Vegyünk csak szemügyre bizonyos Európa-szerte zajló fejleményeket. Egyesek a gyűlölet szavaival igyekeznek éket verni a közösségek tagjai közé, bűnbaknak tesznek meg másokat az illetők nemi identitása, származása, vallása alapján, vagy egyszerűen azért, mert azok, akik.”
A rosszéletű kelet-európaiakra utalva így folytatta: „Európa-szerte tapasztalni ezt, és lengyelországi barátaimra utalva mondom, … egyaránt találkozni vele Magyarországon, Olaszországban és Franciaországban is.”
Hogy mivel is találkozni? A populista idegengyűlölet Európát bejáró szellemével. E vádbeszéd nem csupán a magyar és a lengyel kormányról volt hivatva leszedni a keresztvizet. A polgármester arra is fel akarta hívni az Egyesült Királyság népének figyelmét, hogy a Brexittel az 1939-es dráma ismétlődik meg, enyhébb kiadásban.
Wieluń városközpontja a német terrorbombázás után, 1939. szeptember 1-jén (közel 1200 halott)
Mármost a nemzeti szuverenitás ellenzőinek nincs erkölcsi alapjuk arra, hogy Lengyelország német megszállásának szörnyűségeiről papoljanak. Németország a nemzeti szuverenitás iránti mély megvetésről tett tanúbizonyságot, amikor lerohanta Lengyelországot, majd megosztozott területén a Szovjetunióval, s ebben a megvetésben gyakran osztoznak azok, akik ma oly mélyen eltélik a náci Németországot. Olykor odáig mennek a nemzeti szuverenitás ellenzésében, hogy nem is képesek különbséget tenni a nemzeti büszkeség és a Harmadik Birodalom mentegetése között.
1939 szeptemberében a hatalmasokat hidegen hagyta a kis közép-európai államok sorsa. 2019-ben nemcsak pusztán közönyösen, hanem egyenesen ellenségesen tekintenek az emberek nemzeti törekvéseire. 1939 szeptemberének az a tanulsága, hogy a békét és a stabilitást nem nemzetközi garanciák szavatolják, hanem az, ha a nemzetek Európájában megszilárdul a szuverenitás eszméje.
(Az írás eredetiben itt jelent meg.)
(A kép forrása: itt)