A BRÜSSZELI BOSZORKÁNYKONYHA
Az elmúlt évek tendenciáit figyelembe véve több európai országban is akadtak kísérletek arra, hogy a brüsszeli hatalmi centrumhoz hű politikusok kerüljenek hatalomra, akik megbízható képviselői az uniós fősodornak. Ez annyiban jelent újdonságot, hogy eddig inkább az volt jellemző gyakorlat, hogy a saját hazájukban hiteltelenné vált, legtöbbször súlyos korrupciós ügyekbe keveredő, vagy egyenesen bukott politikusok kiterjedt kapcsolathálójuk következtében képesek voltak felfelé bukni, és az EU valamely intézményénél jól fizető pozíciókhoz jutni. Ezen nem túl imponáló lista tagjai között találjuk többek között Jean-Claude Junckert, Guy Verhofstadtot, Ursula von der Leyent, valamint Ylva Johanssont is, akik bürokratává avanzsálásuk következtében elfeledkeztek nemzeti hovatartozásukról és nemzetek feletti érdekeket kezdtek el képviselni – akár a saját hazájuk, vagy esetükben pontosabban fogalmazva – az őket kibocsátó ország érdekeivel szemben is. Természetesen Brüsszel továbbra is menedéket nyújt a hasonló karakterű politikusoknak, azonban a városban székelő bürokratikus, lassú és sok esetben inkompetens elitnek – természetesen hatalmának megtartása szempontjából – a valóban komoly kihívást a szárnyait bontogató szuverenista reneszánsz okozza Európában, aminek nemcsak letörésére, de megelőzésére is új stratégia kezd kirajzolódni. Noha Donald Tusk Lengyelországban és Frans Timmermans Hollandiában akár még az első sikeres képviselői is lehetnek ennek a stratégiának, az első prototípusok teszteléséről sem szabad elfeledkezni, hiszen a korábbi kudarcok nagymértékben tesztelték a koncepció hatékonyságát.
MŰVELETI TERÜLET: OLASZORSZÁG
Az egyik fő kísérleti terepnek a 2010-es évek során Olaszország minősült, amely hiába az EU harmadik legnagyobb gazdasága, az olasz intézményrendszer instabilitása, a GDP 100%-át meghaladó államadósság 2010 óta, valamint az eurózónára is kiható folyamatos gazdasági válság kiszolgáltatottá tette az országot, amely folyamatosan kénytelen engedni a külső beavatkozásnak. Így eshetett meg, hogy 2011-ben Silvio Berlusconi kénytelen volt lemondani, a helyére pedig egy korábbi brüsszeli biztost, Mario Montit nevezték ki Brüsszelből. A Monti által vezetett „szakértői kormány” tagjait természetesen nem megválasztották pozíciójukba, hiszen ez magában hordozta volna annak veszélyét, hogy az olasz állam nem a külföldi tőke érdekeit fogja képviselni. Ezért sokkal kézenfekvőbb volt olyan technokratákat kinevezni, akik nem tartoznak elszámolással a választópolgárok felé, sokkal inkább a brüsszeli biztosok felé. Olaszország ezzel belépett a permanens kormányválság időszakába (2010 óta 8 kormánya volt az országnak), amiben jelentős szerepet játszott a brüsszeli elvárásoknak megfelelni kívánó szakemberkormányzás eszménye.
2021-ben a Conte-kormány bukásával megnyílhatott az út Mario Draghi előtt, aki – noha szintén hiányt szenvedett a demokratikus felhatalmazásban – Brüsszel számára tökéletes választásnak tűnhetett. Az új kinevezett 2006 és 2011 között az olasz jegybank elnöke, majd 2011 és 2019 között az Európai Központi Bank (EKB) elnöke volt, tehát lokális és uniós beágyazottságot, vagy legalábbis ismertséget is élvezett. A történelemkönyvekbe az „eurózóna megmentőjeként” bevonuló Draghi olasz miniszterelnökként már kevésbé tekinthető sikeresnek, egységkormánya két évig sem húzta, a koalíció összeomlott, amelynek helyébe a Giorgia Meloni vezette elitellenes lázadás lépett földrengésszerű választási győzelemmel. Meloni kormánya azóta is stabil, sőt alkotmánymódosítással erősítené meg az olasz demokráciát annak érdekében, hogy a nép felhatalmazását nélkülöző technokraták vagy más nem demokratikus úton megválasztott kormányok ne kerülhessenek hatalomra.
Miután Brüsszel több mint egy évtizede magának vindikálja azon jogot, hogy beavatkozások, nyomásgyakorlás, valamint a helytartók kinevezése által az érdekeit képviselő miniszterelnöke legyen Olaszországnak, nem kell meglepődni azon, hogy a fősodratú médiában újfent antidemokratikusnak és fasisztának bélyegzik Melonit.
TISZAVIRÁG-ÉLETŰ REMÉNYEK NÉMETORSZÁGBAN
Olaszországon kívül azonban más tagállamokban is sor került kísérletekre, vegyük például Németországot és Martin Schulz esetét, aki 1994 és 2017 között az Európai Parlament tagja volt, 2012 és 2017 között annak elnöki tisztségét is betöltötte. A szociáldemokrata politikus esetében még afölött is szemet hunytak Brüsszelben, hogy érettségi bizonyítvánnyal sem rendelkezik, amit azzal indokoltak, hogy „az nem követelmény a poszt betöltéséhez”. Schulz megbízható bürokrataként képviselte a föderalista érdekeket, emellett gyakran hangoztatott olyan, bármiféle valóságalapot nélkülöző állításokat, amelyekkel elnyerte a brüsszeli elefántcsonttoronyban élő elit tagjainak tetszését. Például 2013-ban attól rettegett, hogy Magyarország „össze akarja írni a zsidókat”, de a 2015-ös migrációs válság után is a nacionalista, és ezáltal saját érdekeiket képviselő kormányokat szidalmazta, amiért azok nem voltak hajlandóak fejet hajtani Brüsszel kötelező elosztási kvótái előtt. Talán azon sem kell meglepődni, hogy az EP elnökeként rendszeresen egyeztetett a Soros György nevével fémjelzett, EP akkreditációval rendelkező Open Society European Policy Institute-tal (OSEPI) is. Sőt, Schulz neve szerepelt a DC Leaks által kiszivárogtatott megbízható szövetségeseket tömörítő Soros-listán, amelyet a hekkercsoport az Open Society Foundations belső adatbázisából tett közszemlére a nyilvánosság előtt. [1] Rövid jellemzésénél a dokumentum megemlíti, hogy „intézményi feladataiból adódóan rendkívül elfoglalt, de elérhető lehet a szélsőjobboldal elleni harc, a második világháborús megemlékezés rendezvényei vagy az antiszemitizmus elleni küzdelem témájában.”
Mindenesetre Schulz 2017-ben, 23 évnyi uniós szolgálat után visszatért Németországba, hogy a szociáldemokraták (SPD) kancellár-jelöltjeként mérettesse meg magát Angela Merkellel szemben. A várakozások ellenére a szeptemberi választáson az SPD csúnyán leszerepelt, és végül a párt ismételten a koalíciós kistestvér szerepébe kényszerült. Schulz föderalista elkötelezettségét, és a brüsszeli érdekek képviseletét soha nem is rejtette véka alá, hiszen 2017 decemberében egy alkotmányos szerződés megkötését szorgalmazta az „Európai Egyesült Államok” létrehozása céljából. A német politikus által javasolt alkotmány „magába kell, hogy foglalja a társadalmat és a népet, és amely állam nem hajlandó ezt elfogadni, annak automatikusan ki kell lépnie az EU-ból”. Schulz új társadalmi szerződése végül a semmibe hullott, mivel még a Németországot vezető Angela Merkel sem mutatott hajlandóságot az ügy iránt, az elkötelezett eurokrata pedig 2018 februárjában lemondott pártja vezetéséről. Ezzel Brüsszel németországi pilot projektje kútba esett, de a fentiek következtében talán nem kell túlzottan meglepődni, ha az elkövetkező években Manfred Weber vagy Daniel Freund váratlanul kancellár-jelöltnek jelentkezik be Németországban.
A LENGYEL BARÁT
A sikertelen olaszországi és németországi kísérletek után azonban úgy tűnik, hogy az EU ötödik és hatodik legnagyobb gazdaságában, vagyis Hollandiában és Lengyelországban a brüsszeli direktívákat végrehajtó helytartó kerülhet a miniszterelnöki pozícióba. Noha Donald Tusk és Frans Timmermans pártja is mindössze második lett országuk választásán, a hatalomtechnikai alkuk következtében Tusk már sikerrel alakított kormányt, de Timmermansnak is jó esélye lehet erre.
A kronológiai sorrend miatt érdemes előbb az októberben tartott lengyel választásokról szót ejteni, amelyet, noha a Mateusz Morawiecki vezette Jog és Igazságosság (PiS) megnyert, az önálló kormányzáshoz szükséges mandátumszámot nem sikerült megszereznie. Andrzej Duda elnök – az elmúlt három évtized hagyományainak megfelelően – a legtöbb szavazatot szerző párt elnökét, vagyis Mateusz Morawieckit bízta meg kormányalakítással, aki azonban természetes koalíciós partnerek híján erre nem volt képes. Így végül az ellenzéki tömörülés pártjai (Polgári Koalíció, Harmadik Út, Lewica) Donald Tusk vezetésével alakíthattak kormányt.
Tusk egyébként 2007 és 2014 között is volt már Lengyelország miniszterelnöke, ezt követően pedig felfelé bukott: 2014 és 2019 között az Európai Tanács elnöke, majd 2019 és 2022 között az Európai Néppárt elnöke volt. Az egykori kereszténydemokrata politikusra a progresszív brüsszeli légkör kellő hatással volt az évek alatt, amit jól mutat, hogy miután 2021 júliusában bejelentette, hogy visszatér a lengyel politikába és egyetlen céljaként a „gonosz, szégyentelen, nacionalista” kormánypárt, a Jog és Igazságosság (PiS) megbuktatását tűzte ki célul. Tuskot elmondása szerint az motiválta a visszatérésben, hogy a PiS leépíti a demokráciát, aláássa a jogállamiságot, csorbítja a médiaszabadságot és támadást intéz az LMBTQ-közösség ellen. Ezen, a brüsszeli újbeszél szótárához tartozó vádak hallatán nem nehéz összekötni, hogy éppen Tusk elnöksége idején gyorsult fel az Európai Néppárt balratolódása. Lengyelországba való visszatérésének egyik kulcsmomentuma volt, hogy deklaráltan az LMBTQ-jogok képviselőjeként – némi politikai tőkekovácsolás reménye mellett – szállt küzdelembe, ahol való igaz, mindössze második helyet ért el pártjával, de legalább választáson mérettette meg magát. [2]
Ennek megfelelően az európai progresszív fősodor Tuskék szereplését a szabad sajtó és az európai értékek sikereként, a populizmus elleni fordulópontként, valamint a lengyel társadalom részéről az európai integráció iránti elkötelezettségként értékelte. A brüsszeli Politico egyenesen Európa legbefolyásosabb vezetőjének nevezte Tuskot, ami nem meglepő annak fényében, hogy a brüsszeli hatalmi centrum sikerrel nevezett ki helytartót az országban.
Úgy tűnik tehát, hogy a választásokba való beavatkozás, vagyis a Lengyelországnak járó uniós források jogszerűtlen visszatartása – az Európai Bizottság kvázi nyíltan a választások kimeneteléhez kötötte a pénzek kifizetését – megtehette a maga hatását, ezáltal nem is fog nagy meglepetésként szolgálni, ha Tusk hatalomra kerülése után rögvest megszűnnek a „jogállamisági problémák”, hiszen azok mindig is csak ideológiai alapokon álló politikai zsarolás részét képezték.
A HOLLAND DUPLA VAGY SEMMI
Hollandiában valóságos dupla vagy semmi szituáció állt elő a brüsszeli elit szempontjából, miután a választáson 23,5 százalékos eredménnyel földrengésszerű győzelmet aratott a Szabadságpártot (VVD) vezető Geert Wilders, aki 2005 óta figyelmeztet az iszlamizáció veszélyeire, és következetesen bevándorlásellenes nézeteket képviselt. Wilders szuverenista nézeteiből adódóan ellenzi az EU progresszivizmusra épülő birodalmi ambícióit és a woke indoktrinációt, a kampányban pedig olyan ígéreteket tett, hogy megválasztása esetén nem küld több fegyvert Ukrajnának. Noha úgy tűnik, hogy a fősodratú pártok által mesterségesen létrehozott politikai kordon lebontására soha nem volt ekkora esélye, a 150 fős parlamentben megszerzett 37 mandátuma mellé további 39-et kellene szereznie a többséghez. A koalíciós tárgyalások nehezen indultak, Wilders mégis képes lehet egy szuverenista kormány alakítására, ami a lehető legrosszabb forgatókönyv lenne az uniós elit számára.
Azonban miután a választáson 15,8 százalékos eredményt ér el, és ezzel 25 széket szerzett a Frans Timmermans vezette zöldbaloldali szövetség, matematikailag egy három–öt párt koalíciójából álló brüsszeli bábkormány is létrejöhet. Timmermans Tuskhoz hasonlóan a legalkalmasabb helytartói jelölt volt hazájában, ezáltal nem meglepő, hogy a két személy életpályája hasonló ívet ír le. A holland politikus 1998 és 2007 között, majd 2010 és 2012 a holland parlament képviselője volt, 2007-től 2010-ig a negyedik Balkenende-kabinet európai ügyekért felelős külügyi államtitkáraként, 2012 és 2014 között a pedig a második Rutte-kabinetben Hollandia külügyminisztereként szolgált. 2014-ben azonban áttette székhelyét Brüsszelbe, ahol hiába emelkedett gyorsan csillaga, és tekintették sokan egyenesen az „eurokrata trón” várományosának, 2015 után még a brüsszeli berkekben is Jean-Claude Juncker főcsatlósaként írták le.
A holland politikus kérlelhetetlen szocialistaként aligha döbbenetes módon az egyik leghangosabb támogatója volt a kötelező migránskvótának, amit jól szemléltet, hogy 2019-ben egy Manfred Weberrel folytatott televíziós „vitája” során azon kérdésre, hogy az iszlám Európa része-e Timmermans azzal válaszolt, hogy „már 2000 éve, igen”. Apró szépséghiba, hogy a videó 2019-es keletkezésekor maga az iszlám vallás sem volt még 1400 éves, hiszen Mohamed próféta és követői 622-ben menekültek el Mekkából Medinába (ez a hidzsra), és ezen időpont szolgál az iszlám időszámítás kezdetéül. A „vitára” eleve azért került sor, mert Juncker 2019-ben történő leköszönése a Bizottság éléről elviekben megnyitotta az utat a holland politikus előtt a pozíció betöltésére, ám végül a közép-és kelet-európai országok ellenállása miatt kompromisszumos megoldásként Ursula von der Leyen lett kinevezve. Azonban egy ilyen megbízható bürokratát, mint Timmermans kárpótolni kellett, így végül a Bizottság alelnöki posztját kapta meg, ami mellett a bel- és igazságügyi együttműködésért felelős biztos is lett, valamint az európai klímabiztosi pozíció is az ölébe hullott. Miután személyes vízióit – amelyek egyébként a családokkal fizettetnék meg a zöld átállás költségeit –, vagyis a Green Deal és a Farm to Fork kezdeményezéseket az Európai Parlamentben a zöldeken és a szélsőbaloldali frakción kívül semelyik másik pártcsalád nem támogatta, Timmermans meglátta a lehetőséget a Rutte-kabinet összeomlásában és a zöldbaloldal élére állt Hollandiában.
A választás és némi hatalomtechnikai alkuk eredményeként pedig akár az is előfordulhat, hogy Timmermans fogja a jövőben képviselni Hollandiát az uniós csúcsokon, aminél jobb forgatókönyvet Brüsszelben nem is remélhettek volna. Természetesen ne zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy Tusk és Timmermans miniszterelnökségük esetén mégsem fogják minden esetben reflektálatlanul a brüsszeli direktívákat végrehajtani, bár az elmúlt évtizedek tapasztalata valóban okkal enged erre következtetni. Mindenesetre nehezen képzelhető el, hogy Tusk a kötelező kvóták ellen felszólal, vagy, hogy Timmermans a holland gazdák érdekeinek vélelmében az asztalra csap, amikor a szürreális klímavédelmi célok alapjait éppen ő fektette le. Végezetül az is lehet, hogy nincs semmiféle brüsszeli mesterterv a megfelelő helytartók megtalálására, hazaküldésére és általuk a tagállamok belülről való bomlasztásának kivitelezésére. Pusztán véletlenek sorozatából adódóan egy időben jött rá arra a két személy, hogy a brüsszeli elefántcsonttorony tekergős lépcsőin már nehezen vezet útjuk még feljebb, ezért kapcsolatrendszerüket és ismertségüket kihasználva – némi Brüsszelből érkező, útegyengető nyomásgyakorlás kíséretében – származási országuk vezetésére vállalkoztak.
Jegyzetek:
[1] Sokatmondó, hogy a magát az „átláthatóság” bajnokaként identifikáló és természetesen nem is létező Soros-hálózat szinte az összes internetes oldalról eltüntette a dokumentumot, ami már csak egy nehezen megtalálható archívumban lelhető fel.
[2] Az olasz kinevezettekkel szemben ez már előrelépésnek tekinthető.