Grátz Endre Nagykanizsán született 1932-ben. A pécsi jogi egyetem elvégzése után azonnal állást kapott a Győr-Sopron megyei ügyészségen, a forradalom előtt három hónappal. Minden bizonnyal rendszerhű ügyészségi nyomozó és előadó volt, hiszen 1957 tavaszán politikai ügyésszé nevezték ki. Egy évvel később úgy minősítették, mint aki – különösen a politikai bűncselekmények tekintetében – átlagon felül végzi munkáját, ráadásul „komoly segítséget nyújtott a politikai osztály vizsgálói részére”, sőt több ügyet maga kezdeményezett. Vádképviseletét úgy jellemezték, mint amely „határozott, harcos […] vádbeszédei politikailag megalapozottak”.
A mindössze 25 éves Grátz az északnyugat-dunántúli megtorlás emblematikus pereiben kapott főszerepet. A frissdiplomás, igencsak keveset futott ügyész nagy elánnal vetette magát a vádhatósági munkába és rögtön a korszak kiemelt – ugyanis az „ellenforradalmi” narratívát bizonyítani hivatott – konstrukciós perében kapott főszerepet. Az 1956. október 26-i mosonmagyaróvári mészárlást követő népítélettel kapcsolatos eljárásról van szó: a megtorlógépezet működtetői ezzel akarták alátámasztani a „fasiszta és lumpen elemek” 1956-os lincseléséről szóló koholmányukat, amely évtizedekig a kádári propaganda fő csapásiránya lett. Nem volt tehát mindegy, kire bízzák a vád képviseletét! A sortűzben több mint százan haltak meg, a tettesek közül három főn vett halálos elégtételt a tömeg.
A mosonmagyaróvári határőrlaktanya előtti sortűz és a bent történt népítélet ügyében a Gyepes István vezette tanács 1957. június 10-én hozott ítéletet. A Győrben lefolytatott tárgyaláson Grátz hat vádlottra kért (és kapott) halálbüntetést – miután ezzel bekerült az egy ügyben legtöbb legsúlyosabb ítélet kiszabását követelő ügyészek közé, kiérdemelte a „halálügyész” nevet. Az év végén a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumán, Ledényi Ferenc hadbíró ezredes vezetésével megtartott másodfokú tárgyaláson a helybenhagyott büntetések még egy halálos ítélettel szaporodtak. Az 1957 utolsó napján és 1958. január idusán végrehajtott összesen hét halálos ítélet közül a közvéleményben kettő maradt meg legélesebben: Földes Gábor színpadi rendezőé és Gulyás Lajos református lelkészé. Rajtuk kívül a győri forradalomban való részvételéért ölték meg Tihanyi Árpád tanárt, Kiss Antal fűtőt, Weintráger László segédmunkást, valamint Cziffrik Lajos és Zsigmond Imre földműveseket. A halálukat törvényesítő Ledényi-tanács rajtuk kívül még húsz forradalmárt küldött bitófára, amellyel a kádári megtorlás legtöbb halálos ítéletét hozó hadbírája lett.
Mi sem bizonyítja jobban a mosonmagyaróvári per konstruált voltát, minthogy a „Földes Gábor és társai” nevezetű eljárásba a címadó elsőrendű vádlottat később kapcsolták be. A pályáját a józsefvárosi Kálvária téri bányászszínház-igazgatójaként kezdő, majd a győri Kisfaludy Színházat hat évig dirigáló – Angyalhoz és Nickelsburghoz hasonlóan – zsidó hátterű, nemzeti baloldali Földes Győrből érkezett fehér zászlóval a mosonmagyaróvári laktanya elé, ahol a tömegbe lövés után érthetően elszabadult indulatokat akarta lecsillapítani. Csakúgy, mint Levél község kálvinista lelkésze, Gulyás Lajos, aki a nép által elfogott négy határőrtiszt egyikét kimenekítette a tömegből (ő később tanúskodott is a vádlott mellett). A zsenge ügyész mégis így beszélt róla: „ez az ember gyűlöli a népet, gyűlöli a szocializmust, és a rohadt régi világot akarja visszaállítani. Népünk sújtson le az árulóra és halállal büntesse meg gaztettéért!”
A részben csornai kötődésű Grátz az ottani „ellenforradalmi bűncselekmények” felderítésében és felelősségre vonásában is aktívan rész vett: a vádat képviselte a forradalmi közigazgatás vezetéséért és a november 4-ét követő ellenállásért perbe fogott Székely Sándorral szemben 1957 áprilisában. Székelyt a rádió által is közvetített, halálbüntetést indítványozó vádbeszédében egyenesen „fasiszta fenevadnak” nevezte, akit csak a szovjet csapatok akadályozhattak meg abban, hogy a csornai kommunistákat kivégeztesse. Az ügy első- és másodfokon is életfogytiglannal zárult, Székely végül az 1963-as amnesztiával szabadult. Koncepciózusan kidolgozott ügyészi elképzelésre utal, hogy Grátz úgy a mosonmagyaróvári perben, mint a csornai ügyben a határőrök megölésének és a nyugati határ ausztriai fegyveresek előtti megnyitásának szándékát rótta fel a vádlottaknak. (Jobbágyi Gábor: „Ez itt a vértanúk vére” – Földes Gábor és társai pere. In: Bűn és bűnhődés. I. kötet: Győri tanulmányok. Győr 2000. 85–109. és Szalay Balázs: Csorna az 1956-os forradalom idején. In: Kisalföldi Szemle 2012/2. 110–134.)
Bár 1957-ben alapvető szerepe volt a Győr-Sopron megyei megtorlások ítélkezésében, 1958 májusában váratlanul pártfegyelmit kapott „korábbi [?] erkölcstelen életmódja” miatt, majd Veszprémbe helyezték át, győri beosztásának megfelelő pozícióba. Ám négy hónap múlva erkölcsi alkalmatlanságára hivatkozva innen is elbocsájtották, és soha többé nem engedték visszatérni az igazságszolgáltatás területére. Hogy az idézett, 1958 februárjában kelt áradozó minősítés és a májusi áthelyezés, illetve a decemberi szélnek eresztés között mi történt, csak találgathatunk. Végleges kizárása talán összefüggésben állhat azzal a jelentéssel, amely szerint 1958-ban eljárás alatt álló személlyel barátkozott – kétségkívül azzal az általa elfogatott „csornai ellenforradalmárral”, akinek unokatestvére (szül. Perlaki Zsuzsanna) éppen a felesége volt.
Petőfi Népe, 1969. július 2. 6. oldal
Dr. Grátz ügyészi pályafutása mindössze 26 évesen ezzel befejeződött. Bő évtizeddel később, 1969-ben a volt győri vádrekorder a Gelka budapesti profiliroda-vezetőjeként tűnik fel a lapok háztartásigép-szerelési rovatainak végén, ám egy év múlva már a cég vállalkozási irodájának élén áll, 1975-ben pedig a karbantartó állami vállalat főosztályvezetői székében találjuk. Aztán az 1980-as évek butikhulláma idején – legalábbis a szájhagyomány szerint – megnyitotta a Petőfi utca legendás Simeoni-üzletét. (A késő kádári újburzsoázia ikonikus divatboltját a társadalom többsége a Linda-sorozatból ismerhette csak, hiszen a ruhadesign „a Simeoniból” származott.) A rendszerváltoztatás idején a Keravill nyugdíj előtt álló vezető munkatársaként vett részt korábbi anyacége privatizációjában, amelynek során 1992-ben üzlettársa megpuccsolásától sem riadt vissza. Amint 1957-ben a halálos ítéletről szóló vádak megfogalmazásában, úgy a kilencvenes évek elején a budapesti szoláriumok megnyitásában is az elsők között volt.
A Petőfi utcai Simeoni szalon reklámja a ’80-as években
Neve legközelebb 2005-ben került elő érintőlegesen a sajtóban, amikor kiderült: a(z ex)felesége által 1990-ig tulajdonolt Simeoni cég jogutója az az El Zor Kft., amelynek élén Hasan el Abed áll. A szíriai pénzváltó többek között az – egykor Medgyessy Péter által vezetett – Inter-Európa Banktól 6,2 milliárd forintot vett fel, s ezért a Kulcsár Attila nevével fémjelzett brókerbotránnyal összefüggő, K&H Equitiesnél történt pénzmosással és sikkasztással vádolták. A probléma csak az, hogy a férje nevét a napi napig viselő (telefonban rendkívül segítőkész) asszony több mint negyven éve elvált a férfitól, a cég ügyvezetője pedig ekkoriban már valójában leánya, Szimeonidisz Zsuzsanna volt, akiről a híres divatáruház annak idején nevét kapta. A városi legendákkal terhelt és a sajtó által alaposan összekuszált ügyben nem segíti a tisztánlátást, hogy Hasan el Abed próbaidővel megúszta, társtettes testvérét elnyelte a szíriai polgárháború, a 84 éves győri „halálügyész” pedig a fővárosban háborítatlanul várja élete beteljesedését.
Győr rettegett ügyésze összesen hét halálos ítéletet indítványozott, amelyből hatot végrehajtottak, sőt még eggyel ki is egészítettek, amelyhez ilyenformán eljárási tekintetben szintén köze van. Nincs nyoma annak, hogy tetteit megbánta volna. Földes Gábor, Gulyás Lajos és öt társuk hatvan éve halottak.
A cikksorozat témájával kapcsolatos interjú itt érhető el; első, bevezető része pedig itt olvasható.
A cikksorozat következő, Jacsó Jánossal foglalkozó harmadik része jövő kedden, 2017. szeptember 5-én jelenik meg.
(Képek forrása: Terror Háza Múzeum és itt.)