„Ugyanaz a szabály vonatkozik mind az apósokra, mind az elnökökre:
ha segítséget kérnek, az igen lehet az egyetlen válasz.”
Jared Kushner

Sokakat meglepett vagy akár egyenesen sokkolt a hír, amikor 2016. november 8-án bejelentették, hogy Hillary Clinton helyett Donald Trump lesz az Amerikai Egyesült Államok következő elnöke. Hogy miért? Mert a mainstream liberális sajtó, a véleményformálók, valamint a közvélemény-kutatások is már-már technikai KO-val felérő győzelmet jósoltak Hillary Clintonnak és mindvégig azt próbálták elhitetni az emberekkel, hogy ennek a politikán kívülről érkező „buta, lusta és gyerekes” jelöltnek esélye sincs a győzelemre. Azonban a sajtó, a politikai elemzők, a politikusok által sulykolt alternatív politikai valóságot arcul csapta a választás eredménye, Hillary Clintonnak pedig nem sikerült továbbvinnie Barack Obama – egyébként hibás és elavult – örökségét. Obama egy többpólusúvá vált világban továbbra is a már nem létező egypólusú világrend képviseletében lépett fel, miközben „liberális demokráciává akarta amerikanizálni az egész világot akkor, amikor a washingtoni megegyezésen alapuló neoliberális gazdasági modell éppen kisiklott, a globalizáció pedig a vesztes oldalra kezdte szorítani az USA-t.” – írja Schmidt Mária.

A politikán kívülről érkező Donald Trump személyében viszont az újvilági nagyhatalom egyik legvitatottabb és legmegosztóbb, ugyanakkor sajátos karakterű vezetője került hatalomra, akinek első ciklusa mindenképpen egy korszakhatárt jelzett. A világ amerikanizálása, a demokráciaexport, valamint a wilsoni politika helyett Amerikát tette az első helyre (Make America Great Again), és munkahelyteremtésre, a gazdaság felpörgetésére, az amerikai életforma és értékvilág megőrzésére összpontosított, mindezt úgy, hogy közben elnöksége alatt nem törtek ki újabb háborúk. Ennek ellenére – vagy éppen emiatt – elnökségének első pillanatától fogva olyan gyűlölethullámmal kellett szembenéznie, amelyre talán nem is volt példa az amerikai politikatörténetben: választási győzelmét az első pillanattól fogva megkérdőjelezték és a demokraták az orosz befolyásolás meséjével próbálták csillapítani saját maguk és szimpatizánsaik csalódottságát, miközben bel- és külpolitikai, gazdasági, de még a személyi döntéseit is folyamatosan megkérdőjelezte a sajtó és a politika. Az anti-establishment képviselőjeként pedig nem rendelkezett személyzeti hátországgal és szakemberek armadájával. Talán ezért sem véletlen, hogy a fehér házi vezető tanácsadói között ott találhattuk lányát, Ivanka Trumpot és annak férjét, a Donald Trumphoz hasonlóan az üzleti életből származó Jared Kushnert is, ami miatt természetesen nem maradhatott el a nepotizmus vádja sem.

Noha csak az Amazonon több mint 30 ezer könyvtalálat van Donald Trump nevét beírva, ennek kapcsán mégsem beszélhetünk Trump-narratíváról, hiszen a megjelent kötetek többsége politikai ellenfeleinek róla alkotott képét hivatott erősíteni. Az évek során természetesen voltak próbálkozások Trump oldaláról is, ezek azonban nem arattak átütő sikereket. Éppen ezért üdítő kivétel Jared Kushner most magyarul megjelent Washingtoni napló: Négy év a Fehér Házban Donald Trumppal című kötete.

Természetesen soha nincs könnyű helyzetben az, aki kormányzati szereplőként politikai jellegű visszaemlékezés megírására tesz kísérletet. Mindez hatványozottan igaz Kushnerre is, aki nemcsak, hogy egy teljes politikai cikluson keresztül a világ legmeghatározóbb kormányzatában, az Amerikai Egyesült Államok elnökének közvetlen környezetében dolgozott, hanem egy rendkívül szoros és bizalmi kapcsolatot ápolt az elnökkel – már csak amiatt is, hogy a veje. A szerző által felidézett szubjektív tapasztalatok, tanulságok, valamint benyomások amellett, hogy óhatatlanul hatással lesznek egy-egy már megismert politikai folyamat vagy kormányzati mechanizmus esetleges újraértelmezésére, akár még érdemi befolyást is gyakorolhatnak olyan, jelenleg is zajló nemzetközi súlyú dilemmákra is, amelyek adott esetben élet-halál kérdéseit képezik. Kushner azonban tudatosan igyekezett úgy megírni naplóját, hogy személyes története a nyilvánvaló bennfentesség ellenére is könnyen emészthető maradjon és végig fenntartsa a figyelmünket. A könyv végig lendületesen, a kronológia szabályszerűségét figyelembe véve kalauzolja el az olvasót a Trump-adminisztráció négy évébe és úgy magyaráz el rendkívül bonyolult folyamatokat, hogy a politikával egyébként napi szinten nem foglalkozók számára is érthető és mindvégig érdekes maradjon. Mindebben nagy segítségére van a szerző által felidézett hétköznapi események és azok láncolatszerű elmesélése is.

A könyv számos háttértörténet keretében nyújt betekintést az elnökség belső folyamataiba, miközben Kushner a saját szemszögéből mutatja be azokat a személyzeti konfliktusokat is, amelyeket a liberális sajtó sok esetben azért nagyított fel és tartotta folyamatosan napirenden, hogy ezzel is érzékeltesse az elnök és csapata alkalmatlanságát. Meglepő őszinteséggel ír Steve Bannonról, akinek a kampány során mutatott képességei „harcosként értékessé tették”, a Fehér Házban azonban „mérgezővé változtatták őt”. A könyv nem meglepő módon nagy hangsúlyt helyez a Trump-korszak történelmi léptékű, s egyben a világpolitikát jelentősen befolyásoló Ábrahám-megállapodások körüli előkészítési és végrehajtási folyamatok megértésére, mely két okból is rendkívül fontos: először is, egészen idáig nem jelent meg ilyen részletes leírás az előkészületi folyamatról, főleg nem olyan személy részéről, aki kulcsszerepet játszott a folyamatban. A szerző kendőzetlenül eleveníti fel az egyezményt körüllengő politikai hangulatot, melynek során hidegen és tárgyilagosan ismerteti az olvasóval, hogy „Európa legbefolyásosabb vezetői kevés érdeklődést mutattak” vagy azt, hogy „Merkel egy papírtologatóval” kötötte össze. De a szerző nem rest bemutatni a tárgyalások egyes mérföldköveit sem, egyúttal pedig érthetővé teszi a közel-keleti helyzet rendkívül szerteágazó bonyolultságát.

Ugyan az Ábrahám-megállapodásoknak a nemzetközi politikára és a potenciális békére gyakorolt hatása elvitathatatlan, a szerző visszaemlékezéseit egyéb szempontokból is érdemes megemlíteni. Számos, eddig közismert közpolitikai ügyre adott washingtoni reakció története is testet ölt, ráadásul olyan részletességgel, hogy az adott döntéseket megelőző, esetenként viharos belső tárgyalásokat sem söpri a szőnyeg alá. Olyan háttérinformációk aprólékos ismertetésére is kitér, amelyek segítségével az akkori médiaössztűznek ellentmondva nemcsak magáról a volt elnökről és annak stábjáról kaphatunk egy tisztább képet, hanem az általuk vezetett adminisztráció célkitűzéseiről is vagy éppen Trump politikai kommunikációs felfogásáról, aki

– utalva ezzel az elnök proaktív Twitter-kommunikációjára.

Kushner természetesen kitér a koronavírus elleni vakcinastratégiára is, melyet heroikus küzdelem jellemzett a színfalak mögött, annak kommunikációs értelemben vett kezelése kis túlzással Trump elnökségébe került. A higgadtság erejével oszlatja el az USA-ban a mai napig politikai viták és a választói megosztottság melegágyaként emlegetett, s egyben a Donald Trump elnöki ciklusának legturbulensebb időszakát előidéző Black Lives Matter ihlette tüntetéshullámok kapcsán az elnökről alkotott, s egyben legképtelenebb rasszizmusról szóló demokrata sztereotípiákat és vádakat, valamint ha röviden is, de kitér a Capitolium ostromára, melyet „helytelen és törvénytelen” cselekedetnek minősített, a „randalírozók [pedig] nem a békés tüntetők százezreit vagy a Trump-szavazók millióit képviselték”.

A Washingtoni napló mind stílusában, mind tartalmában egy hiánypótló visszaemlékezés. Az amerikai közélet iránt érdeklődők ugyanis első kézből nyerhetnek betekintést a Trump-korszakot meghatározó kulisszák mögé, mindezt nem egy „tipikus fehér házi visszaemlékezés” formájában, hiszen Kushner „története sem nevezhető tipikus washingtoni történetnek”.

Kushner, Jared: Washingtoni napló: Négy év a Fehér Házban Donald Trumppal. Századvég Kiadó, Budapest, 2023.