Honnan ered ez az enigmatikusnak tűnő cím? Egy hosszú gondolatmenet végén Arthur Schopenhauer ezt a megjegyzést teszi: „A Nílus Kairóhoz érkezett.” Ilyen mondatok olvastán az ember önkéntelenül is leteszi kezéből a könyvet, a tollat és eltűnődik. Képzeletében felidéződik a lustán hömpölygő, hatalmasra duzzadt folyó képe. Ez a kép a megérkezés, a célba érés tapasztalatát, élményét idézi fel bennünk. De ha egy pillanatra görögül gondolkodunk, akkor a célba érés többet is jelent: a beteljesülést, beteljesedést, teljessé válást is magában foglalja (teleutáó). Nos, legutóbbi könyvével talán András is egy ilyen beteljesülési ponthoz érkezett; a célba érés egy hosszú út megtételét is tartalmazza.

Akár hiszik, akár nem, tanúja voltam annak is – igaz, csak rövid időre –, amikor ez a ma már bőségesen hömpölygő folyó még vékonyka érként csörgedezett. Ez csaknem ötven esztendeje történt az 1970-es évek közepén a Szegedi Tudományegyetemen, melynek Filozófia Tanszékén kezdő tanársegédként kellett bevezetni (vagy kivezetni) a diákokat a dialektikus és történelmi materializmusba/ból. Az ideológia címszava alatt becsempészni valamennyi filozófiát az oktatásba nehéz feladat volt tanárnak, diáknak egyaránt. Úgy emlékszem, az együtt töltött néhány szemeszterben különösebb kárt nem tettünk egymásban.

Aztán eltávolodtak az utak egymástól, bár az elméleti érdeklődés párhuzamossága továbbra is fennmaradt. Mindketten a konzervatív ihletésű filozófiák iránt kezdtünk érdeklődni, jómagam, koromnál fogva, néhány évvel hamarabb – Ortega és Unamuno filozófiáján iskolázódva –, András kicsivel később. S ez az érdeklődés – immáron teljes tudatossággal – igazán csak a rendszerváltoztatás után szökött szárba és azóta is tart. Mindketten a filozófiatörténet művelői is lettünk, András inkább a politikai filozófia területén, jómagam pedig a spanyol és német gondolkodás, a thanatológia és a történetbölcselet terrénumán. De a könyvek kiadásának kapcsán újból összesodródtunk: mindketten az Attraktor Kiadónál kötöttünk ki – itt András előzött meg engem néhány évvel –, mely kiadó akkoriban szinte egyedüliként vállalta magára azt a feladatot, hogy a nemzeti-konzervatív gondolkodás termékeit közvetítse a magyar olvasóközönség számára.

András életműve integráns egészet alkot, nehéz belőle bármelyik elemet is kiemelni és megvizsgálni. Most mégis megkísérlem három munkájára irányítani a figyelmet, melyek – továbbra is a folyó metaforájánál maradva – fontos kikötői voltak ennek az életműnek. Az első ezek közül a 2002-ben megjelent Konzervatív kiáltvány. [1] Ez a kötet javarészt a 2002-es választások előtt és után írt tanulmányokat foglalja magában, és zömében a politikai filozófia jegyében fogant. Az írások mintegy riadókürtként hatnak, hiszen a nemzeti konzervatív oldal ebben az évben, ha nem is súlyos, de fortélyos vereséget szenvedett a választásokon. Itt az idő a józan helyzetfelismerésre, a realitások tudomásul vételére, még akkor is, ha a politikai erőtér hosszadalmas küzdelmet ígér. Vajon miért? András ekképpen válaszol: „a szellemi rombolás évtizedei után sok időnek kell eltelni, amíg szellemi értelemben bármi is felépül. Keserves munka nemzedékünk munkája, ha meg akarjuk tudni, létezik megfontolandó konzervatív érv is a baloldali-liberális érvek mellett”. (40)

A kötet valójában két területre fókuszál: a konzervativizmusra és a kommunizmusra. Ami az elsőt illeti, máig ható tanulság, hogy a konzervatívnak mindig a realitásból kell kiindulnia, szemben a kommunistával, aki mindig azutópiákból, légvárakból építkezik, és ezzel képes milliókat megtéveszteni. Ezért a konzervatív gondolkodásúak számára fontos feladat „az utópista gondolkodás feltámadásának a megakadályozása”. (15) Több mint húsz év távlatából visszatekintve megállapíthatjuk, hogy ez a feladat ma szinte aktuálisabb, mint megfogalmazása idején. Emellett olyan fontos témakörökre is ráirányítja a figyelmet, mint amilyen a tekintély és a természetes rend.

Vannak aztán olyan kitételek a kötetben, melyek nyugodtan minősíthetők profetikus jellegűeknek. Ilyen például az a fejtegetés, amely a világállam létrehozásának hátrányait vesézi ki. Pedig az arrogáns globalizáció akkor még gyermekcipőben járt mai, túlburjánzott válfajához képest. András már akkor képes volt pontosan kiszimatolni azt, hogy mi minden rotyog a neoliberalizmus világkonyhájának kondérjaiban; hosszabb idézet következik: „míg a nemzetállam természetes evolúció eredménye, a világállam az emberi ész diadala volna, mesterséges képződmény, amely kizárólag az anyagi jólét körülményei között, illetve az emberi kultúrák egységesülése alapján volna életképes. Ez pedig valószínűtlen és nem is kívánatos cél. Nem kívánatos, mert feltételezi a Föld teljes természeti leigázását (…). Nem kívánatos, mert az emberi természet teljes leigázását jelentené, amikor az emberi élet a termelés-fogyasztás sémájára egyszerűsödne. Nem kívánatos, mert ellenőrizhetetlen struktúrák jönnének létre, amelyek felett mindig néhányan uralkodnának, akik egyben föl lennének hatalmazva arra is, hogy megmondják, mi helyes és mi helytelen. Az emberiség a méretek növelésével nem szabadul meg az emberi közösségi életre jellemző ellentmondásoktól. A világállam a demokrácia végét jelentené, a zsarnokság soha nem látott méretű formájává korcsosulna.” (20-21) Pontos látlelet ez, még 2002-ből.

Vajon miért? Itt bukkan elő az emberi szellem fontosságának, mondhatni elsőbbrendűségének kérdése. A török uralom másfélszáz esztendeje anyagilag kifosztotta az országot, de szellemileg nem volt képes tartós kárt okozni. A keresztény, nemzeti szellemi struktúrák lényegileg érintetlenek maradtak tőle, és a törökök távozásával azok szellemisége úgy szertefoszlott, mint a ködpára egy szép, napos áprilisi reggelen. A kommunizmussal merőben más a helyzet. Hiába szűntek meg anyagi forrásai, annak szelleme mélyen befészkelte magát jónéhány ember tudatába, sokaknak kiirthatatlanul. Tanítása varázsitalként hat, neoliberalizmussal vegyítve pedig halálos koktélként, melyet sokak afféle vigasztaló valláspótlékként hajítanak magukba. Ezért itt még hosszú küzdelmekre van kilátás.

Vannak aztán ezen a téren is látnoki észrevételek, például az a felismerés, hogy a 2002-ben még combos MSZP idővel ki fog múlni. András azt írja, hogy az MSZP „igazából nem is párt, hanem egy életérzés. Ennek köszönheti biztos szavazatait. Bár az idő nem nekik dolgozik, kivéve, ha képesek változtatni. De nem tudnak, mert természeti törvényként uralkodik bennük két legitimációs feltevés. Az egyik, a historizáló érvelés szerint a rendszerváltást a reformkommunisták vitték véghez (…). Ebbe kapaszkodhat[nak]. A másik legitimációs erőt a külföld legitimációjából merítik.” (58) Hozzátehetjük: ennyiben a szocialisták még a Bourbonoknál is rosszabbak, mert amellett, hogy semmit sem tanultak, mindent elfelejtettek. Szereplésük a közpolitika területén végbemenő, nyilvános Alzheimer-kór, s mint ilyen, tanulmányozásra érdemes. Ennyit röviden András egyik filozófiai antréjáról.

A második kötet – ennek címe: Antikok és modernek vitája. Késői észrevételek Pascalhoz [2] – tárgyköre az elsőhöz képest hirtelen kiszélesedik; csak nem értünk el a Níluson egészen Asszuánig? Ahogyan a kötetről szóló korábbi recenziómban írtam, András műve nem tudományos traktátus Pascal életéről és filozófiájáról, hanem a tapasztalat és a műveltség alapján megformálódó bölcselkedő összegzés emberről, világról, Istenről, mégpedig egy olyan filozófus szemével nézve, akinek a világ bőven tartogathat még meglepetést, de aki fő vonásaiban már tisztában van a létezés kereteivel, korlátaival.

András ebben a kötetben – az antikok és modernek vitája kapcsán – a hangsúlyt arra a töréspontra helyezi, melyet a legjobban a pascali oeuvre testesít meg. Engedelmükkel itt is a folyó metaforájához fordulok, bár jégtáblát a Níluson aligha találunk. András gondolatmenetét magyarázva mondhatjuk, hogy Descartes már búcsút intett a premodern múltnak, és egyértelműen a modernség partjára került. Pascal viszont úgy jut el a túlsó partra, hogy valamiképp még az innensőt is szeretné megőrizni. S ha e metaforát folytatni kívánnánk, azt mondhatnánk, hogy Pascal e határfolyó közepén egyensúlyoz, két lábával két különböző jégtáblán – a hit és az ész jégtábláin – állva, melyek különböző irányokba sodródnak, de Pascal valami heroikus erőfeszítéssel egyben próbálja tartani őket. András pontos látleletet vesz a francia gondolkodó helyzetéről, műve egy meghasonlott világ összélményét kívánja közvetíteni felénk. Ha a modernitás a hagyományt bomlasztja fel, és szedi ízekre a haladás nevében, akkor András könyve jónéhány ponton ugyanezt teszi a haladár modernitással. Mert a modernitás saját magát sem vonhatja ki az általa életre hívott destrukció alól.

Érdemes egy pillanatra kitérni arra is, hogy időközben milyen változások mentek végbe a stílusban, nyelvezetben! Bár már a korábbi kötet is tanújelét adja András stílusának – minden nyelvi cicomától mentes, feszes, lapidáris mondatok, melyek kivétel nélkül lényegre törőek, célzottan pontosak –, a most taglalt újabb könyvben felerősödik ez a tendencia. Mégpedig úgy, hogy a hosszabb fejtegetéseket gyakran váltják fel olyan szentenciák, aforisztikus megfogalmazások, melyek közül sok engem Gómez Dávila széljegyzeteire emlékeztet; biztosan az eltelt idő során ismerkedett meg a jeles kolumbiai munkásságával. Néhány példa: „A technokraták mindig mindent tudnak, kivéve, hogy mit miért csinálnak.” (112) „Szomorú a létezés, ezért nem nevet az ember folyamatosan.” (152) „A nők teljes univerzumnak képzelik magukat; a férfiak többsége azt sem tudja, mi az univerzum.” (179) „Ahogy nem lehet minden bűnöző mellé rendőrt állítani, nem lehet minden véleménymondó mellé egy gondolkodót állítani.” (236)

Összegzésként elmondható, hogy Andrásnak ez a könyve voltaképpen zarándoklat egy cél „a miért, mi végett éljünk?” filozófiai célja felé. Komolyabb kifogásként talán csak az vethető fel e könyvvel szemben, hogy szerzője a kelleténél kevesebb figyelmet szentel a konkrét megvalósítási módozatok, a „hogyan tovább?” kérdésének: nem a túlfűtött utópizmus alapján, mellyel bőven ki vagyunk stafírozva, hanem a mértéktartó, megfontolt realitáseszméből kiindulva. Jóllehet ez korunk talán legnagyobb intellektuális kihívása. Nos, épp ez az a pont, ahol rá lehet kanyarodni a harmadik könyvre, melynek megjelenése okán mi most itt együtt vagyunk. [3]

Ez a most megjelent, friss, ropogós kötet legnagyobb része ugyanis pontosan e kérdéseknek szentel bő teret. Nem kevesebbet, mint a politikai megváltás témakörét helyezi a középpontba. Egyetlen idézet a kötetből, ígérem, több nem lesz: „Egyetlen vigasza maradt a modern embernek, a politikai megváltás, éspedig azért ez, mert a politika közelíti meg a legátfogób­ban az ember valamennyi kérdését, baját és prob­lémáját. A politika ténylegesen e világi teológia.” (37) Már ebből a problémafelvetésből is látható, hogy András itt még szélesebb vizekre evez; egyre tágul a szellemi horizont, egyre bővebb a Nílus, mert hiszen a távolban már feltűnnek Kairó városának sziluettjei. A Nílus elérkezett Kairóhoz. Súlyos kérdések egész sora merül fel, melyeket a nyugati média elfed vagy elhallgat.

De nem akarom elvenni a laudációt követő kerekasztal résztvevőinek kenyerét. E ponton erőt veszek magamon; a szervezők talán nem választottak rosszul, amikor engem bíztak meg a méltatás elkészítésével. Tehát nem abban az értelemben, amikor kecskére bízzák a káposztát, hanem abban az értelemben, amikor tigrisre bízzák a müzlit.

Befejezésképp: a Nílus valóban Kairóhoz érkezett. De útja itt még nem ért véget. És vigyázat! Kairó után még ott van Alexandria! A Nílus egyik oldalága valóban Alexandriától néhány kilométerre folyik a tengerbe. Alexandria nemcsak úgy él a köztudatban, mint a tudás, az enciklopédikus műveltség felhalmozásának, valamint a vallási szinkretizmusnak a színtere, hanem úgy is – „alexandrinizmusként” –, mint a haszontalan, öncélú, aprólékoskodó, köldöknéző tudás lumpírozásának színhelye. Ezért csak azt tudom tanácsolni Andrásnak, hogy Kairó után „egy világért se forduljon balra”, hanem menjen csak tovább előre, és még sok értékes, elgondolkodtató és vitákra ösztönző könyvvel örvendeztessen meg bennünket a jövőben. Így hát köszöntésem végén csak ezt a jelszót tudom kiadni: ki a nyílt vizekre, fel a vitorlákkal!

A laudáció 2023. május 8-án hangzott el a Terror Háza Múzeumban Lánczi András: Politikai megváltás. Lehetséges-e racionális politika? című könyvének bemutatóján.

Jegyzetek:

[1] Lánczi András: Konzervatív kiáltvány. Attraktor, Máriabesnyő – Gödöllő, 2002.

[2] Lánczi András: Antikok és modernek vitája. Késői észrevételek Pascalhoz. Attraktor, Máriabesnyő, 2019.

[3] Lánczi András: Politikai megváltás- Lehetséges-e racionális politika? Új Idők, Budapest, 2023.