Minden „színes forradalom” egy globális forgatókönyvet valósít meg lokálisan, a nemzetközi receptet Magyarországon is próbálgatják.

MAGYAR MAJDAN

A „színes forradalmak” tematikája állandóan a politikai napirenden szerepel a magyarországi ellenzék esetében. Utóbbi alatt nem csupán a „civil” aktivistákat, a parlamenti és azon kívüli pártokat kell érteni, hanem a külföldről finanszírozott, jórészt Soros-forrásokból gazdálkodó nemkormányzati szervezeteket, a szintén ilyen pénzekből, valamint amerikai, holland és német kormányjuttatásokból élő médiákat és a humánszférához tartozó területek (akadémia, egyetem, színház) „független” platformjait is, a legkülönfélébb jogvédő szervezetekkel együtt.

Az „arab tavasz” iránti kezdeti rajongást köreikben szűk tíz évvel később valamiféle „ázsiai tavasz” többszöri meghirdetése váltotta fel, benne egy második hongkongi „esernyős forradalom”, a thaiföldi tiltakozások és a mianmari krízis összefűzésével. A hongkongi tüntetésektől különben is sokat vártak idehaza, az idei Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál Hongkong-tematikájú filmjeivel kapcsolatban egy ellenzéki újságíróban föl is merült, hogy „érdekes amúgy látni, mennyire hasonló egy ilyen megmozdulás Hongkongban, mint mondjuk Budapesten, ahol efféle képek az egyetemfoglalások idején jöttek szembe velünk”. De személyes kontakt is akadt, méghozzá egy Hongkongban élő magyar aktivista révén, aki nem mellesleg a Tilos Rádió munkatársa, a Magyar Narancs szerzője, a Színház és Filmművészeti Egyetemen (SZFE) szervezett 2020-as épületfoglaló őrségben is részt vett.

Egyes ellenzéki médiaplatformokat a 2018-as örményországi „bársonyos forradalom” iránti lelkesedés vitt odáig, hogy eseményét hazai használatú forgatókönyvként ajánlották. A 2020 második felében zajló belarusz tüntetések hazai témagazdája egyértelműen a Momentum volt, amely szolidaritási tüntetést szervezett, egyik európai parlamenti képviselője pedig látványosan kisajátította az ügyet, hol a parlamentnél, hol Belarusz nagykövetsége előtt demonstrálva. A 2022 elején zajló, zavaros hátterű kazahsztáni zavargások feltűnő pártolása és azonnali geopolitikai összefüggésbe állítása szintén széles körben jellemző volt. Ebbe a vonalba illeszkedett a budapesti Fudan-beruházás elleni tiltakozás örvén jellemzővé vált primitív Kína-ellenesség, kiegészítve a hongkongi tüntetések már említett pártolásával, vagy az Oroszországban jogerősen bebörtönzött Alekszej Navalnij szabadon bocsátása melletti háromszemélyes tüntetés.

Kezdve a „netadó” elleni 2014 októberi megmozdulással, amely pár hetes késéssel ismételte meg a hongkongi „esernyős forradalom” látványosságát a magasba emelt telefonokkal, folytatva a 2017 áprilisában a „lex CEU” ellen tartott tüntetéssel, ahol a szervezők a tüntetés tárgyának természetéből kifolyólag maguk sem tagadták (sőt), hogy nemzetközi hálózathoz tartoznak, aztán a 2018 végi „rabszolgatörvény-ellenes” parlament előtti és TV-székházbéli rendbontással, amely kísértetiesen hasonlított a következő évben lezajlott belgrádi, prágai és pozsonyi tömegdemonstrációkhoz, egészen a 2020 őszi tiltakozáshullámig, amelynek kitüntetett eseménye az SZFE épületének elfoglalása volt. Ez utóbbi szimbolikáját és szervezettségét tekintve is egy „színes forradalom” főpróbájának hatott, amit szó szerint a színházi berkekben készítettek elő.

FELFORGATÓKÖNYVEK

A 19–20. század fordulójén a munkásmozgalom fontos kérdéseként merült fel, mégpedig a pusztán szervezeti kérdéseket jócskán meghaladó politikai szinten, hogy a konszolidálódott nyugati szociáldemokrácia legföljebb gazdasági harcai nem jelentik-e a polgári-kapitalista berendezkedés elfogadását, sőt valójában támaszát, s ehelyett nem volna-e hatékonyabb az anarchistáktól megismert közvetlen cselekvés, a politikai terror vagy a fegyveres felkelés? És ha igen, akkor hogyan lehet a forradalmi tudatot mintegy bevinni a proletariátus fejébe. Lenin tisztázó erejű, terjedelmes röpiratot írt a kérdésről (Mi a teendő? 1902), amelyben úgy a szocdem konformizmust, mint a forrófejűséget (felkelés, merénylet) elvetette és az oroszországi munkásmozgalomnak is kiutat kínált a frakcióharcokból és szektavitákból. Mint írta, „tagadjuk a rohamra való azonnali felhívást […] azt követeljük, hogy minden erőt egy állandó hadsereg egybegyűjtésére, megszervezésére és mozgósítására fordítsunk”.

A leninista stratégia egyfelől a hivatásos forradalmárok hálózatának létrehozását, másfelől pedig az irányításuk alá tartozó országos lap megalapítását tartotta célravezetőnek, hiszen „mindenre kiterjedő és mindent átfogó agitációval” lehet elérni és megnyerni a tömegeket. Meglátása szerint mindez „közelhozza és egybeforrasztja a tömeg spontán romboló erejét a forradalmárok tudatos romboló erejével”. A párt ennyiben nem más, mint „a forradalmárok harcos szervezete”, a lap pedig a mozgósítás fegyvere a kezükben. Ezekre támaszkodva adta ki Lenin híres jelszavát: „Adjatok nekünk egy forradalmárokból álló szervezetet és kifordítjuk sarkából Oroszországot!” A szöveg megjelenése után nem több mint tizenöt évvel, így is történt: 1917-ben a bolsevikok államcsínnyel átvették a hatalmat.

Az élcsapat-taktika és a kommunikációs hadjárat metódusa száz éve maradandónak bizonyul. A „civil” forradalmárok feladata a forradalmi helyzet előidézése, mégpedig több szakaszban: 1) beszivárgás, azaz az élcsapatok felállítása (aktivisták, média, NGO-k, politikai pártok), majd 2) megtelepedés (hálózatképzés, külső aktorok informálása, parlamenti jelenlét), végül 3) áttörés (bíróságok befolyásolása, politikai hatalom megszerzése). Ez a forgatókönyv itthon sem ismeretlen, főképp, hogy írott verziói jó ütemérzékkel magyarul is megjelentek.

Alinsky alapműve, az 1971-ben kiadott Rules for Radicals magyar nyelven két kiadásban is megjelent. Először 1988-ban Radikálisok kiskátéja címen a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészkara KISZ-vezetőségének gondozásában, majd 1999-ben A civil szervezkedés ábécéje címmel. Utóbbi címválasztása már jól jelezte, hogy a 21. század küszöbén a puccsvírushordozót váltott: forradalmi élcsapat helyett civil aktivisták. Maga Alinsky írja könyve előszavában, hogy a „fiatal radikálisok” csoportosulása „ma az élcsapat”, ők a „forradalmárok új nemzedéke”. Számukra tett javaslatokat, mégpedig egy „radikális pragmatizmus” szellemében – azt tanácsolta, hogy „a rendszeren belül kell kezdenünk” egy átfogó reformfolyamattal, amely lassú előkészítő munka során forradalmi változásban összegződik. Ennek módszertana a következő: „A forradalmi szervezőnek fel kell lazítania életünk megszokott sztereotípiáit. […] Olyan légkört kell teremteni, hogy ha nem is kívánják szenvedélyesen a változást, de ne kérdőjelezzék meg annak szükségességét.”

Az 1999–2000-ben általa vezetett Otpor! belgrádi tapasztalatai alapján és az általa alapított forradalmárképző (Centre for Applied Nonviolent Action and Strategies, CANVAS) tananyagának is szánva Srđa Popović 2015-ben könyvet adott ki, amely két évvel később jelent meg Magyarországon (Útmutató a forradalomhoz. 2017). A könyvet szerzője személyesen mutatta be Budapesten, mégpedig a Gulyás Márton vezette Közös Ország Mozgalom meghívására. Egy vele készült interjúban elmondta, „számít rá, hogy könyve nyomán megkeresik majd budapesti aktivisták, és a tanácsát kérik ki erőszakmentes mozgalmak szervezésében”, fordítója viszont már úgy fogalmazott, hogy „tudjuk, hogy Magyarországon sok feltörekvő politikushoz eljutott” a könyv.

A forradalmi útmutató a magyarországi ellenzéki aktivisták kedvenc olvasókönyve lett, dedikált példányai politikusok és utcai harcosok Facebook-oldalain egyaránt feltűntek. A Magyar Idők tényfeltárásából kiderült az is, hogy a könyv forgalomba kerülésével egy időben polgári engedetlenség-képzések zajlottak a Civil Kollégium Alapítvány kunbábonyi központjában. A „közösségszervező” tréningek és olvasószemináriumok megtették a hatásukat, hiszen a 2010-es évek második felében minden rendű-rangú ellenzéki témacsoport (CEU-tüntetők, kockásingesek, ligetvédők) jó hasznát vette Popović megállapításainak.

Az őszintébbek nem csinálnak titkot ebből, egyesen viszont a nem is olyan rejtett amerikai szálat is észrevették. A baloldali anarchista Varga „Nefelejcs” Gergely például így emlékszik vissza a 2018-as választások előestéjére, konspiratív szempontból: „A CEU tüntetések alatt voltunk, egy választás előtt, Gulyás Márton pedig bejelentette a Közös Ország Mozgalmat és elindult a Partizán. […] Ebben az időben lett felkapott az Útmutató a forradalomhoz, a Milosevicset megdöntő brigád rendetlenkedési kézikönyve. […] Pár dolog kimaradt a történetből, például az, hogy ehhez mennyi külföldi – különösen amerikai – támogatás kellett, és hát az Otpor vezéralakja, Popovics az konkrétan a Stratfornak dolgozik, ami a CIA egyik nyúlványa. […] nekünk is jött képzést tartani a szervezetéből két ember”.

A forradalom-forgatókönyvek időrendben középső eleme, azaz Gene Sharp eredetileg 1993-ban írott műve 2020 óta érhető el magyarul (Diktatúrából demokráciába), ebben a fordító lábjegyzete úgy szól, hogy „Magyarország […] egyre csökkenő demokráciájával ma már csak »részlegesen szabad« ország”, sőt mit több, egyenesen diktatúra. Ez a megállapítás igencsak egybevág az EU-s nyomásgyakorlás ideológiai narratívájával és az akadémiai közegben dívó rezsimtipologizáló szemantikával (diktatúra, hibrid rezsim, maffiaállam, választási autokrácia).

A „színes forradalmakra” jellemző módszerek különösen 2018 óta tapasztalhatók, mind az utcai technikákat (forgalombénítás, O1G-kampány, SZFE-blokád, TV-székházfoglalás), mind pedig a népfrontos ellenzéki fellépést illetően. E módszertan számos környező országban felbukkan: occupy-taktika, épületblokád, az állami televízió elfoglalása, közös ellenzéki fellépés. A nemzetközi tudásátadást az említett könyveken túl számos fórum (aktivistaplatform, NGO, tréning) segítette. Az SZFE elfoglalása előtt, 2020 nyarán rendezett nyári táborban például a 2009-es zágrábi egyetemfoglalást tanulmányozták és az erőszakmentes ellenállásról hallgattak előadást. Míg 2018 előtt a „forró őszre” készülődés kisebb mozgalmak napirendjében szerepelt (Hallgatói Hálózat, Milla, Szolidaritás), ezt követően összehangoltabbá, szervezettebbé és tömegesebbé vált a kísérletezés, akár provokatív akciókkal is kísérve.

CIVIL ÉLCSAPAT

A „színes forradalmak” technikáinak hazai képviselői is vannak, akik az egyszerű átvételnél komolyabb, akár továbbfejlesztő tevékenységet folytatnak. E hálózat többnyire a szociális ügyekben aktív, tagjai főleg a humán szférából érkeznek, különösen a lakhatási kérdés és a színházügyek foglalkoztatják őket. (Amint a Partizán vezetőiről alapítója mondja, „kapcsolatrendszerünk jelentős mértékben színházi emberek körére terjed ki”.) Egy sor civil, illetve szakmai, érdekképviseleti szervezetben aktívak, de feltűnnek a zöldbaloldali politikusok, pártjaik és mozgalmaik körül is (Párbeszéd, Szikra). Kapcsolatrendszerük átfedésben van a liberális térfél emberjogi, migrációtámogató és jogvédő nemkormányzati szervezeteivel (Amnesty, Helsinki, Menedék, TASZ, Transparency), de közös pontot jelent a Soros-alapítványi végfinanszírozás is.

Feltétlenül említésre méltó a Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás (2016) című kötet, melynek szerkesztője A Város Mindenkié (AVM) mozgalom vezetője, a párbeszédes budapesti főpolgármester főtanácsadója, számos ellenzéki megmozdulás szervezője, Misetics Bálint. A kötet kiválóan válogatott, jólszerkesztett, koncepciózus műhelymunka, amely felvonultatja a klasszikusok (Gandhi, Martin Luther King, Henry David Thoreau) szövegei mellett a modern liberális elméleteket is (Jürgen Habermas, John Rawls). A kötet négyféle eszközt állapít meg (polgári engedetlenség, közvetlen cselekvés, együtt-nem-működés, erőszakmentes ellenállás), úgy is, mint amelyekkel több szervezet (AVM, Tanítanék Mozgalom) már élt. A szöveggyűjtemény bevezetője szerint kifejezetten azzal a céllal készült, hogy „eszméket és módszereket – és mindenekelőtt inspirációt – adjon olvasóinak, amelyeket sikerrel alkalmazhatnak a gyakorlatban is”, hiszen „a kötet részben a jelenlegi hazai közállapotokra adott válaszként született meg”.

A baloldal színvonalas kiadójánál (Napvilág) való megjelenést a Humán Platform és a Politikatörténeti Alapítvány támogatta, de társkiadó a Civil Kollégium Alapítvány is, a szerkesztő pedig köszönetet mond a Kovász-csoportnak s név szerint Zubek Adrienn színházi rendezőasszisztensnek. Utóbbi nem más, mint a színházi világban (Független Előadó-művészeti Szövetség, Stúdió K) és civil szervezetekben (Polgár Alapítvány az Esélyekért) aktív főszervező, a könyv kiadásának idején éppenséggel a társfinanszírozó Humán Platform ügyvezetője, a 2022-es választások alatt pedig a józsefvárosi, párbeszédes–szikrás Jámbor-kampány irányítója.

A 2010-es években számos olyan csoport alakult Magyarországon, amelyek az ellenzék gyenge parlamenti politizálásánál szervezetileg és tematikailag is jóval szélesebb kört képesek elérni, illetve mellettük mozgósítani. A nemkormányzati szervezetekből, NGO-platformokból, alapítványokból és nyomásgyakorló csoportokból álló közeg nem érintetlen a Soros-támogatásoktól, több ponton kapcsolódik a zöldbaloldali pártok körüli holdudvarhoz és a kivétel nélkül a VIII. kerületben található újbaloldali közösségi terekhez (Auróra, Gólya, Patyolat), valamint az alternatív (szocialista, szövetkezeti, zöld) baloldali szellemi körökhöz (Fordulat, Helyzet Műhely, Mérce, Társadalomelméleti Kollégium, Új Egyenlőség). Szintén kimutatható személyi átfedés a hazai újfeminista és LMBTQ-szcénával.

Ezek közül elsőként, 2012-ben a már többször emlegetett Humán Platform Egyesület alakult meg, melynek létrejöttét az alternatív színházi világban kultikus Krétakör alapítványa kezdeményezte és a Norvég Civil Alap által támogatta. „Feladatunk az érdekképviselet, a mindenkori hatalom szakmai és civil kontrollja a humán szférát érintő kérdésekben” – írták küldetési nyilatkozatukban. A több szakmai egyesületet tömörítő fórum tagszervezetei között egy sor jólismert aktivista csoportot és baloldali szakmai szervezetet találunk (Hallgatói Hálózat, Oktatói Hálózat, Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete). A független színházi indíttatást jól mutatja, hogy a szervezet létrehozásának alapötlete Gulyás Mártonhoz, a Krétakör akkori ügyvezetőjéhez kötődik, koordinátora pedig a már szintén említett Zubek Adrienn, a Stúdió K akkori ügyvezetője volt.

A legfontosabb kreatív elme Gulyás Márton, aki a Humán Platform – melyről egy baráti portréban azt írták, „elsődleges célja nem a kormánybuktatás, hanem a társadalom figyelmének felhívása a közös felelősségvállalásra” – után öt évvel, 2017-ben alapította meg a Közös Ország Mozgalmat. Ennek célja a hazai választási rendszer megváltoztatása volt, amikor pedig ez nem sikerült, akkor a 2018-as országgyűlési választásokon az ellenzéki pártok koordinált indulásának előmozdítása, ami részben sikert ért el. A következő nagy és már teljes egészében sikeres lépése a Partizán médiavállalkozás tető alá hozása volt, amely 2018 őszétől 2022 őszéig lendületes fejlődésen ment keresztül. Támogatását tekintve a Partizán Rendszerkritikus Tartalomelőállításért Alapítvány közölte, hogy „a German Marshall Fund meghívásos pályázatán 15.000 USD díjazásban részesültünk, valamint „a The Foundation for Democracy and Pluralism meghívásos pályázatán 200.000 EUR díjazásban”, Az alapító-főszerkesztő hozzáteszi, hogy a finanszírozásba beszállt „a National Endowment for Democracy [NED], akik adtak támogatást és jelezték, hogy a továbbiakban is szívesen támogatnak”. A NED-et az amerikai Kongresszus hozta létre, a szervezet honlapja szerint „elkötelezett a külföldi demokratikus intézmények hatókörének növelése mellett, beleértve a politikai pártokat, szakszervezeteket, a szabad piacot és az üzleti szervezeteket, valamint az emberi jogokat biztosító élénk civil társadalmat”.

2016-ban jött létre a Tanítanék Mozgalom, az Origó szerint a mögötte álló „Alapítvány a Tanszabadságért 2013 és 2015 közötti pénzügyi beszámolóiból kiderül, hogy támogatásának nagy része az Open Society Foundations-től [OSF], Soros György alapítványától származik”. A Tanítanék Mozgalom az 55 szervezetből álló Civil Közoktatási Platform része, sőt annak hét fős ügyvivő testületébe két főt delegál (Pilz Olivér, Törley Katalin), felsőoktatási partnere az Oktatói Hálózat, honlapja pedig a Humán Platform támogatásával készült. A 2022 őszi közoktatási polgári engedetlenségi mozgalom elindítása nevükhöz fűződik, melynek megszervezésében pontról-pontra tetten érhető az erőszakmentes ellenállás stratégiájának alkalmazása. Különösen, hogy az egyik legaktívabb szervező maga nevezte „döbbenetes országos szintű ellenállásnak”, melynek keretében „több ezer ember fog polgári engedetlenségben részt venni”.

Udvarhelyi Éva Tessza kulcsszereplője a civil élcsapatnak, aki nemcsak a tudományos háttér kidolgozásában, hanem az aktív szervezésben is részt vesz. Előbbiről kellő bizonyítékot szolgáltat saját műve (Az igazság az utcán hever. 2014), társszerzős munkája (Velünk beszélj, ne rólunk. 2016) és a társszerkesztésében megjelent kötetek sora (A kutatás felszabadító ereje. 2020, Anya kiáll és beszél. 2020). Utóbbiról az elmúlt húsz év nem kevésbé széleskörű gyakorlati tevékenysége ad számot: 2002-től az OSF-fenntartású Artemisszió Interkulturális Alapítvány munkatársa volt, 2009-ben Miseticcsel társalapítója a műfajában úttörő AVM-nek, jelenleg is a 2018-ban (másutt azt írják, 2014-ben) alakult Közélet Iskolája Alapítvány vezetője. Ez utóbbi – állandó együttműködő partnere, a Civil Kollégium Alapítvány mellett – a hazai civil aktivizmus (erőszakmentes ellenállási, közvetlen cselekvési, polgári engedetlenségi, részvételi, sztrájkolási) fegyvertárának legfontosabb őre. Nemzetközi progresszív beágyazottsága szintén megkérdőjelezhetetlen: a CEU-n végzett, Ashoka-fellow, a Milestone Institute modulvezetője, a 2020/21-es tanévben részt vett az Obama Scholars programban. Állandó munkatársa, Dósa Mariann szociológus, CEU-alumna, aktivista (AVM, Közélet Iskolája) tavaly óta a brit igazságügyminisztérium tanácsadója.

POLITIKAI SZAKASZ

A baloldali ellenzéki pártok és a „civil” világ közötti kapocs jól felismerhető, amikor a Közélet Iskolája vezetőjével készített interjúban azt olvassuk, hogy 2018-tól kezdve zajlott a pártok mögötti infrastruktúra kiépítése, a képzéseken való tudásátadás, melynek meg is lett az eredménye, hiszen „a Fidesz ellenzéke végre kibillent a holtpontról és ez nem kis részben a progresszív civil szervezeteknek és aktivistáknak köszönhető. […] Az, hogy az ellenzékben sokan újra megtanultak kampányolni, hogy megvalósult az előválasztás, […] hogy ennyien számoltak szavazatokat, mindenképpen minőségi fejlődése a magyar politikának – és ez szinte mind az aktivista világból érkezett.” (Kiemelés tőlem.)

A mindezt kifejtő Udvarhelyi irányította a sikeres 2019-es Pikó-kampányt a Józsefvárosban, mégpedig a Patyolatból, ahol a kezdeti időkben a Partizán stúdiója is működött. (A baloldal győzelme után a Józsefvárosi Önkormányzat Közösségi Részvételi Irodájának irodavezetője lett.) Amint mondja, „a Pikó- és a Jámbor-kampány […] megközelítésében egymásra épült és mindkettő a 2017-es Mártát a Magdolnának kampányban […] gyökerezett” – mindez azonban nem valami balos összeesküvés, hanem egy tudatos és eredményes stratégia része. A civilek politikaközeli elhelyezkedésére jó példa az egykori Párbeszéd-társelnök, Karácsony Gergely főpolgármester vezette budapesti önkormányzat, ahol többen a hazai rendszerkritikus közegből (Jámbor András, Jávor Benedek, Misetics Bálint) vagy a nemzetközi progresszív hálózatból (Dorosz Dávid, Korányi Dávid) állást találtak.

Egy-egy elbukott választás után megfigyelhető, hogy ellenzéki oldalon feltűnően használják az Alinsky-módszert. A 2014-es, 2018-as és 2022-es fiaskók utáni akciózásokban élenjártak a zöldbaloldali politikusok, akár az Együtt valamikori vezetőjét (Juhász Péter), akár a Párbeszéd-frakció tagjait (Jámbor András, Szabó Tímea, Tordai Bence) vagy az egykor LMP-s, utóbb Momentum-közeli szereplőket (Hadházy Ákos, Szél Bernadett) nézzük. 2022. április harmadika után megfogalmazódott, hogy „Orbán nagyon fél a tüntetésektől, sztrájkoktól, attól, hogy hirtelen sok ember fejezi ki egyszerre: elég volt”, de előkerültek a tüntetés-veteránok is, mondván, „demokratikus választáson nem lehet leváltani a Fideszt, ezért társadalmi nyomást kell kialakítani […] a cél a civil utcai ellenállás megszervezése”, a bukott miniszterelnök-jelölt pedig úgy fogalmazott, hogy „mostantól ellenzék helyett ellenállás van”.

Amint kiderült, a közvetlenül pár hónappal a 2022-es országgyűlési választások előtt megalakult Action for Democracynevű amerikai donorszervezeten keresztül egészen júniusig 1,8 milliárd forint érkezett a Márki-Zay Péter vezette Mindenki Magyarországáért Mozgalomhoz (MMM), amelyből a baloldal miniszterelnök-jelöltje szerint a hazai törvényeket megszegve képviselőjelölteknek is juttattak. Úgy fogalmazott, hogy „volt egy MMM-es számla. Ami a központi kampánynak a működtetését szolgálta. Természetesen ebből voltak jelöltek, akiket támogattunk”. Az Action for Democracy vezetője Karácsony Gergely New Yorkban élő várospolitikai tanácsadója, Korányi Dávid, tanácsadó testületében pedig helyet foglal egy sor közismert progresszív értelmiségi (Anne Applebaum, Timothy Garton Ash, Francis Fukuyama, Charles Gati, Kati Marton, Timothy Snyder), egy volt budapesti nagykövet (Eleni Kounalakis) és Varsó polgármestere (Rafał Trzaskowski). Abból a tényből, hogy szintén a board tagja az 1999-es jugoszláviai NATO-bombázás főparancsnoka, Wesley Clark tábornok, a klasszikus Lenin-vicc parafrázisa juthat eszünkben, vagyis, hogy akár le is bombázhattak volna minket.

Felhasznált irodalom

A hatalom társadalma vagy a társadalom hatalma? A közösségszervezés alapjai. szerk. Sebály Bernadett–Vojtonovszki Bálint, Napvilág, Bp. 2016.

A kutatás felszabadító ereje. A részvételi akciókutatásról elméletben és gyakorlatban. szerk. Udvarhelyi Éva Tessza–Dósa Mariann, Napvilág, Bp. 2020.

A Nagy Terv – A Soros-birodalom Közép- és Kelet-Európában. szerk. Békés Márton, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2021.

Saul Alinsky: A civil szervezkedés ábécéje [1971] (2. kiad.) ford. Doubravszky Sándor, Bagolyvár, Bp. 1999.

Saul D. Alinsky: Radikálisok kiskátéja. Gyakorlati ÁBC a realista radikálisok számára. ford. Molnár Sándor (Barométer Kiskönyvtár) magánkiad. Bp. 1988.

Anya kiáll és beszél. Anyák önmagukról, közéletről és aktivizmusról. szerk. Dósa Mariann–Udvarhelyi Éva Tessza, Napvilág, Bp. 2020.

Civil bátorság. A hatalom nélküliek hatalma. szerk. Steve Crawshaw–John Jackson, ford. Igaz Katalin, HVG, Bp.

John Keane: A civil társadalom – Régi képzetek, új látomások. ford. Vág András, Typotext, Bp. 2011.

V. I. Lenin: Mi a teendő? [1902] ford. nélk. Kossuth, Bp. 1973.

Mikecz Dániel: A globalizációkritikus mozgalom Magyarországon – Zöldek, pacifisták, házfoglalók. L’Harmattan, Bp. 2018.

Mikecz Dániel: Semmit rólunk nélkülünk – Tüntetések, politikai aktivizmus az Orbán-rezsim idején. Napvilág, Bp. 2021.

Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás. szerk. Misetics Bálint, Napvilág, Bp. 2016.

Szrgya Popovics: Útmutató a forradalomhoz [2015] ford. Gadó György Pál, Göncöl, Bp. 2017.

Gene Sharp: Diktatúrából demokráciába. Elvi útmutatás a felszabaduláshoz [1993] ford. Dettre Gábor, Kossuth, Bp. 2020.

Udvarhelyi Éva Tessza: Az igazság az utcán hever. Napvilág, Bp. 2014.

Velünk beszélj, ne rólunk. szerk. Dósa Mariann–Udvarhelyi Éva Tessza, Napvilág, Bp. 2016.