Tisztelt Főigazgató asszony! Tisztelt Képviselő úr! Kedves Barátaink!
Napra pontosan hetven évvel ezelőtt a Szabad Nép hithű olvasói végre megbizonyosodhattak arról, hogy a kommunisták által dédelgetett földre szállt mennyországa immár valóban csak egy karnyújtásnyira van. Az oroszlányi frontbrigád 177 százalékos teljesítményt, míg a komlói elővájó és feltáró brigád 193,3 százalékos teljesítményt jelentett júliusban. Háy József szocialista hős az állami gazdaságok kombájnvezetőinek versenyében szinte behozhatatlan előnyre tett szert, miután az előző nap már a 400. holdat is learatta. Hazánkban pedig mindenhol „örömmel, bizakodással, megelégedéssel fogadták a Központi Vezetőség ülésének nagy jelentőségű határozatait.” A kor abszolút filmszínházában azonban semmi sem az volt, aminek látszott. Felszabadítás helyett megszállás, szabadság helyett rabszolgaság, népi demokrácia helyett pedig totális diktatúra. Nem volt olyan család az országban, amelynek egyik vagy másik tagját ne zaklatták volna, ne zárták volna börtönbe vagy internálótáborba, ne foganasítottak volna vele szemben valamilyen intézkedést.
1956. október 23-án, az eredetileg néhány száz diák részvételével tervezett tüntetés egy évtizednyi elkeseredést lobbantott lángra. Mert a hamu alatt folyamatosan izzott az ellenállás parazsa. Az egész társadalom fulladozott a diktatúrától: a gyári munkás éppúgy, ahogy a tulajdonuktól és jövőjüktől megfosztott polgárok és a kisemmizett, megalázott földművesek. Az 1953-as berlini vagy az 1956-os poznańi felkeléssel szemben Magyarországon nem a „visszaélések” és a nélkülözések miatt vonultak utcára a magyarok azon a hetven évvel ezelőtti napon, hanem a kommunista terrorrendszer és az idegen megszállás ellen, ami ellopta a szabadságunkat és szolgává akarta aljasítani nemzetünket. Tűrhetetlen volt az elnyomás, a terror, a megaláztatás, a hazugság. A szabadság hiánya fojtogatóvá, a holnap pedig kilátástalanná vált. Akik ellen pedig felkeltek, azok Moszkva kommunista helytartói voltak. Morális ürességük, álszent hatalomgyakorlásuk, nemzetellenességük undort és megvetést váltott ki minden magyar emberből. Ezért volt az, hogy amikor Nagy Imre a Parlamentnél elhangzott beszédében elvtársaknak hívta a tüntetőket, azok egy emberként, felháborodva pfujoltak. S miközben a tömeg a beszéde végén biztosította őt, hogy hisz neki, a parlamenti térre érkezett hírek hatására a tömeg egy része elindult a Rádióhoz segíteni a társait, a másik fele pedig a „bölcs” Sztálin szobra elé járult sajátos audienciára, hogy örökre emlékeztessen mindenkit a magyarok erejére és reményt adjon a kommunizmus által rabságban szenvedőknek.
Ebben a küzdelemben eggyé vált a nép, eggyé vált az ország. Fiatal és idős, férfi és nő, munkás és értelmiségi, paraszt és katona egyet akart: szabad és független Magyarországot! Mert a magyarok szabadság nélkül nem tudnak élni. Akárhányszor is fosztottak meg minket tőle az elmúlt évszázadokban, előbb-utóbb visszaszereztük. Ha kellett, harcoltunk érte, ha muszáj volt, meghaltunk érte.
A megsebzett diktatúra azonban súlyos árat fizettetett velünk. Százezrek váltak bujdosókká, kényszerültek emigrációba. 1956 két hétnyi szabadságára hét év represszió következett 1956 végétől az 1963 tavaszán kihirdetett részleges amnesztiáig. Minden egyes forradalmi napért fél év terrorral fizetett a társadalom, ami a magyar történelem legsúlyosabb politikai megtorlása volt. Akik elkerülték a bitófát, azok évtizedekig másodrendű állampolgárokká váltak. Budapest pedig alig több mint tíz évvel a második világháború befejezése után ismét romokban hevert. A kommunisták több mint három évtizeden át elhallgatták, eltagadták, meghamisították 1956-ot. Forradalom helyett ellenforradalomnak bélyegezték, beszélni sem lehetett róla – ahogy az áldozatokról sem, akiknek „Sekély sírjukat őrizték, nehogy ledöntsék a Pokol kapuit.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A kommunizmus bukását követően szabadok és függetlenek lettünk, tele reménnyel. A magunk urai lettünk. Hiszem, hogy ebben oroszlánrésze volt azoknak a pesti srácoknak és lányoknak, akik nem csupán nemet mondtak a kommunista diktatúrára, de harcoltak is ellene, fegyvert fogtak és kockára tették legértékesebb kincsüket, az életüket, hogy mi itt ma, szabadon élhessünk. Éppen ezért volt gyomorforgató elsőéves egyetemistaként azt látni 2006-ban, ahogy az egykori diktatúra egyenes ági politikai leszármazottjai egy egész országot félemlítettek meg a forradalom ötvenedik évfordulóján, ezzel szembe köpve nemzetünket, történelmünket és hőseinket. Budapest utcáin embervadászat zajlott az akkori balliberális kormány támogatásával.
Egy olyan országot akartak megfélemlíteni, amelynek polgárai még a zsigereikben őrizték a diktatúra véres terrorjának emlékét. Akik megtanulták és még nem felejtették el, milyen kegyetlenül képes a hatalom elbánni a vele ellenszegülőkkel. A diktatúra árnyai 2006 őszén ismét rávetültek Budapest utcáira.
Az állam pedig, ahogy 1956-ban, úgy 2006-ban is ellene fordult saját állampolgárainak.
A 2006-os őszi állami terror óta eltelt húsz év sem csitította el azt a döbbenetet és felháborodást, amelyet akkor éreztünk. Az eseményeket újra és újra felidézve egyre csak nő az elkeseredésünk, hiszen a felelősök és a tettesek megbüntetése szinte teljesen elmaradt, legtöbbjük még a szembesítést is megúszta. Sem ők, sem az akkori politikai vezetők nem kértek bocsánatot, nem követték meg az áldozatokat. Ezért tartjuk kötelességünknek, hogy kiállítással emlékezzünk és emlékeztessünk a 2006-os tragikus őszi eseményekre, az áldozatokra, valamint azokra a hétköznapi hősökre, akik dokumentálták az eseményeket, segítséget nyújtottak a bajba jutottaknak, ellátták jogi képviseletüket és akik közül többen is itt vannak ma velünk.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A Terror Háza Múzeum alapítása óta őrzi emlékét az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseinek, a pesti srácoknak és lányoknak. Sajnos a 2006-os eseményeket követően tíz évnek kellett eltelni ahhoz, hogy 1956 újra méltó helyére kerülhessen nemzetünk panteonjában. Mert 1956 egyszerre mérce és iránytű, amely a büszkeségünket táplálja. Hetven évvel ezelőtt a magyar szó ugyanis a bátorság, a szabadságszeretet, a nemzeti összefogás, a hazaszeretet, a hősiesség szinonimájává vált. Hősöknek, példaképeknek kijáró tisztelettel tartozunk a pesti srácoknak és lányoknak, akik világtörténelmet írtak. És mert nekik köszönhetjük, hogy a magyar név megint szép lett, méltó régi nagy híréhez. Mit rákentek a századok, lemosták a gyalázatot.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
Elhangzott a Terror Háza Múzeumban, 2006. július 27-én a Világtörténelmet írtunk 1956–2026 és az Embervadászat 2006 című időszaki kiállítások megnyitóján.